A modern ember reggeli imája

Olyan lények vagyunk, akik Hegellel együtt azt vallják, hogy a napilapok olvasása a modern ember reggeli imája” – Umberto Eco

Igazságra – ahogy Levi, Weil és Gaita állítja – szükségünk van, ez az igény pedig az ember egyik legalapvetőbb vonása: mondhatjuk-e, hogy mindegy számunkra, hogy szerelmesek vagyunk, vagy csak a szenvedély vakított el bennünket? Gaita szerint nem (Gaita, 2002, p. 237) , és ezzel az állítással az igazság iránti igényt mélyebb szintre helyezi, mint a külső adatok – újsághírek, állítások, politikai beszédek – felé támasztott elvárást. Az igazság szükséglete így internalizálódik: már magában az, hogy az ember kételkedhet a saját érzelmeiben (vagy azok jogosságában), megkülönböztet bennünket az állatoktól. Az ösztön nem átgondolandó (legalábbis állati szinten bizonyosan nem): a szarvas nem tűnődik azon, hogy tényleg párzási idő van-e. Az ember rendelkezik azzal a luxussal, hogy még az ösztönei jogosságát is kétségbe vonhassa. Végső soron az önreflexió az a pont, amelyben talán különbözünk az állatoktól – a karteziánus felfogás szerint az állatok még fájdalmat sem éreznek („fájdalom nélkül sírnak”, ahogy Descartes írja egy Mersenne-nek címzett levelében), csak „fájnak” – és még ha tudatosan is élik meg a szenvedést, odáig biztosan nem jutnak el, hogy átkozzák a napot, mikor megszülettek (Gaita, 2002, p. 239).

Az igazság tehát valamilyen módon a kiegyensúlyozott (vagy az egészséges) lelki élet alapvető szükséglete: éppen ezért mondhatja Weil, hogy ha az ember tudatosította magában, mennyi hazugság veszi körül, már olvasni sem mer, mert ez olyan lenne, mint ha mérgezett kútból inna (Gaita, 2002, p. 189). Az objektív igazság koncepciójának eltűnése egy olyan világhoz vezethet, amelyben a Vezető (vagy az a réteg, aki eldönti, mi kerül nyilvánosságra – attól függetlenül, hogy ez kötődik-e egyáltalán a történtekhez) nem csupán a jövőt, hanem a múltat is uralja. Ez a félelmetes kép végül valóra is vált: elég a  katyńi vérengzésre gondolnunk, amelyet a hivatalos szovjet álláspont szerint a nácik követtek el. Orwell az 1984-ben is ezzel a hamis világgal foglalkozott: “nem volt igaz például, hogy a Párt találta fel a repülőgépet, mint ahogyan azt a párttörténetben hirdették (…), de semmit nem lehetett bizonyítani” (Orwell, 1989, p. 43). A Nagy Testvér világában “a kiválasztott hazugságból maradandó tény lesz, igazsággá válik” (Orwell, 1989, p. 53).

Az Orwell által felvázolt világ még abban az esetben sem tűnne jónak, ha mindenki boldogan élhetne benne – valami alapvetően hibásnak, romlottnak tűnik benne. Egy olyan világot, amelyben el vagyunk zárva az igazságtól, nem a kíváncsiságunk miatt tartanánk rossznak – könnyen lehet, hogy valakit egyáltalán nem érdekel a repülőgép vagy a párt története, de abban a pillanatban, ahogy ez a történet hamissá válik, nem azzal van probléma, hogy a félrevezetett ember rosszul tud valamit, hanem azzal, hogy félrevezették. Az igazság valamilyen módon a szabadság részének tűnik; “és megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” (János, 8.32). Az igazság a gondolkodó lélek eledele – írja Ficino (Ficino, 2002, p. 285). Primo Levi azért fordult a hivatásához, mert ragaszkodott az igazsághoz – ahhoz az igazsághoz, amelyet a világban nem talált meg. “A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy” – mondja Winston az 1984-ben (Orwell, 1989, p. 275) – Levi valami hasonlóban találta meg az igazsághoz, amelyet szolgálhatott, de ez a szabadság és ez az igazság nem elegendő: ha az igazság valóban alapszükségletünk, jelen kell lennie a szűk szaktudományos világon kívül is.

Gaita a feltétlen igazságszeretetet a hivatás fogalmán keresztül próbálja megragadni. A hivatást nem az határozza meg, hogy az ember rendőr, történész vagy vízvezetékszerelő-e, a lényeg csupán az, hogy művelője elkötelezett legyen mellette – és az igazság mellett[1]. A hivatástudat meghatározza a személyiséget, nem a művelt tevékenységhez, hanem magához az emberhez kötődik – ebből aztán különféle belső konfliktusok alakulhatnak ki, mikor például az egyetemi professzor mélyen elkötelezett egy bizonyos párt mellett. A hivatás valamilyen módon kötődik a közösségi élethez is, méghozzá leginkább az egyetemekhez, ahol – elméletileg – az igazság és a hivatásuk mellett elkötelezett emberek dolgoznak. Azoknak az eszmecseréknek, amelyeket Gaita felidéz, alapvető vonása volt a kölcsönös tisztelet, egymás véleményének tiszteletben tartása és a tapintat – ezek pedig szinte teljes egészében hiányoznak a közéletből, az újságírásból és főképp a politikából.

Weil, Szolzsenyicin, Levi és Orwell természetesen nem gondolták, hogy a sajtó és a politika hirtelen a teljes őszinteség és az elfogulatlan tényközlés útjára léphet (Gaita, 2002, p. 90), de arra fölhívták a figyelmet – ki-ki a maga módján −, hogy az igazsághoz való hozzájutás szabadsága mindenkit megillet. Ha a rendszer azt akarja velünk elhitetni, hogy kettő meg kettő öt, kötelességünk az igazság mellé állni – ha pedig értelmiségiek vagyunk, ez a kötelezettség még fokozottabb mértékben érvényes ránk. Az értelmiségi – ha ez alatt a hivatásának élő embert értjük – feladata az lenne, hogy a Gaita által emlegetett egyetemi szellemiséget közvetítse valamiképpen a világ felé is.

Az egyetemek nem csupán követendő példákat jelentenek: itt képzik a jövő értelmiségét, így tehát az oktatókra különösen nagy felelősség nehezedik. “A tudomány szakszerűen űzött hivatás önmagunk és a ténybeli összefüggések megismerésének szolgálatában” (Weber, 1995, p. 49) – vagyis a hivatásnak nem csak szakmai, hanem sajátosan emberi és végső soron etikai tartalma is van. A tanítással (és a Gaita által nosztalgikusan emlegetett beszélgetésekkel) “rábírhatjuk vagy legalábbis hozzásegíthetjük az egyént, hogy számot adjon magának saját cselekvésének végső értelméről” (Weber, 1995, p. 48). Az értelmiségi feladata – vagy azért, mert másokat indít el egy hivatás felé, vagy azért, mert ő maga követi (vagy éli) azt – Weber és Gaita szerint nem más, mint az etika tulajdonképpeni megalapozása.

Ennek a megalapozásnak viszont nem szabad előírónak lennie: Weber szerint a professzor erkölcsi teljesítménye éppen abban áll, hogy rábírja hallgatóik a kellemetlen tények elfogadására, megtanítsa őket előítéletek nélkül gondolkodni, és képessé tegye őket a párbeszédre (Weber, 1995, p. 38-40). Ez az intellektuális és etikai cél különösen fontos egy olyan világban, amelyben már megszűnt a varázslat (Weber, 1995, p. 54). A haladással járó áldozatok felismerése után még egy nagy felfedezést meg kell tennünk: annak a belátását, hogy “nincs itt a próféta” – sőt, Weberrel továbbhaladva annak a belátását, hogy nem is kell keresnünk. Mikor a tanár (vagy az értelmiség bármely más tagja) prófétaszerepet vállal, valami alapvetően bűnös dolgot művel: visszaél a hallgatók bizalmával, a kezébe adott hatalommal, és elárulja azt is, amit Gaita az értelmiség legfőbb vonásának tekint: az igazsághoz való hűséget.

Ez pedig nem csupán az egyetemi körökön belül működik így: ugyanez vonatkozik az íróra, az újságíróra, a filozófusra és így tovább. Orwell szerint azok az értelmiségiek, akik hazudnak (politikai vagy egyéb indokokból) sokkal nagyobb bűnt követnek el, mint ha egy vízvezetékszerelő tenné ugyanezt (Gaita, 2002, p. 190-191). Ha azok hazudnak, akikben a hivatásuknak köszönhetően bízunk, akkor nem csak a személy hitelessége csorbul, hanem a hivatásé is (bár csodálkoznék, ha valaki készpénznek venne mindent, amit az újságban olvas).

Annak, amit hajlandóak lennénk igazságnak elkönyvelni, többnek kell lennie, mint a “kívánatosság és a látszat szellemes keverékének” (Bierce, 2003, p. 108), ugyanis az igazságokra szeretnénk építeni – és mindegy, hogy mit építenénk rájuk, ha egyszer kezdetét veszi a tendenciózus hazudozás, hamar 1984-ben találhatjuk magunkat.

Vannak azonban olyan helyzetek és körülmények is, amelyeknek mások a játékszabályai, mint a Gaita által emlegetett egyetemi életnek: ilyen például a politika (Bierce definíciója szerint: “Az elvek csatájának álcázott érdekharc” (Bierce, 1958, p. 48)). Valószínűleg olyan politikus sem létezett még, aki ne hazudott volna – de egy politikai közeg egészen más világ, mint egy egyetemi előadás vagy értelmiségi kör. Az a tanár, aki politikusként (vagy “prófétaként”) nyilatkozik meg, bűnt követ el, mert elárulja a hivatását. Talán mondhatjuk azt is, hogy az a politikus, aki folyamatosan igazat mond, szintén elárulja a hivatását (Pelevin egy regényében a politikusok annyira hamisak voltak, hogy már csupán virtuálisan léteztek).

Itt viszont már nem konkrét emberekről, hanem szerepekről beszélünk – és ez okozza a legfőbb nehézséget Weber és Gaita számára. Egy ember számos különféle szereppel rendelkezhet – lehet például egyszerre tanár és politikus is – vagy legalábbis politikailag aktív, mint a Gaita által felhozott tanár, Geoff Sharp példája is mutatja. Sharp és Gaita – utóbbi leírása szerint – nem beszéltek túl sokat a politikáról, még akkor sem, ha a szűkebb értelemben vett egyetemi kereteken kívül találkoztak, Sharp pedig sosem engedte, hogy a hivatását bármiben befolyásolják politikai nézetei. Ez így nem tűnik konfliktushelyzetnek – de a hivatás egyik sajátossága éppen az, hogy “sosincs vége a munkaidőnek”, vagyis aki egyszer már komolyan elkötelezte magát mellette, az nem teheti meg, hogy az egyetemről kilépve hirtelen elárulja az értelmiségiek kötelezettségeit. Elképzelhető, hogy valaki jó tanár, aki sokat tesz a hallgatók egyéni gondolkodásáért, ám egyúttal (szigorúan egy másik körben és szerepben) valamilyen felháborító politikai célért küzd.

A Gaita által adott értelmiségi-képből (és főként a hivatással járó kötelezettségekből) úgy tűnik, hogy ez a hivatás éppen abban különbözik a többi szereptől, hogy nem lehet kilépni belőle. Az, amikor Weber arra szólítja a hívőt, hogy hipotézisként fogadjon el valami olyasmit, ami a lehető legtávolabb áll az ő meggyőződésétől (Weber, 1995, p. 39), ugyanehhez a csapdához vezet – ha ugyanis a hívő elfogad hipotézisként egy ilyen elméletet, azzal a maga hitét is (legalábbis átmenetileg) hipotézisnek, és nem feltétlen igazságnak fogadja el.

Mondhatjuk, hogy ennek a problémának a figyelembe vételével Gaita valami olyasmit vár az értelmiségiektől, ami már nem is emberi, és Weber is hasonlóképp cselekszik, mikor azt a meggyőződését hangsúlyozza, hogy az egyetemi tanárnak tökéletesen pártatlannak kell maradnia (Weber, p. 37). Lehetséges, hogy ez nem is baj – ugyan némileg skizofrén alkatnak kell lennünk ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan működhessünk az ennyire eltérő szerepekben, de Gaita példájából is láthatjuk, hogy tökéletesen még az általa oly nagyra becsült Sharp és Knöpfelmacher sem tudta túltenni magát a közöttük fönnálló ellentéten: csupán annyit sikerült elérniük, hogy Gaita előtt ne szidalmazzák egymást. Ha az elkülönítés nem működik tökéletesen, annyi baj legyen: ha megelégszünk azzal az igénnyel, hogy ne engedjünk prófétákat és demagógokat az előadóterem katedrájára (Weber, 1995, p. 37), már épp elég közel kerültünk az értelmiségi-ideálhoz. A próféta kinyilatkoztat; épp úgy nem lehet megmondani neki, hogy legyen odakint próféta (vagy demagóg), mint ahogy a fanatikus hívőt sem lehet felszólítani arra, hogy puszta hipotézissé degradálja az általa vallottakat (egy öngyilkos merénylőtől aztán kérhetnénk, hogy egy pillanatra feledkezzen meg a túlvilágon rá váró gyönyörökről, és gondoljon bele, hogy felrobban – nem hiszem, hogy célt érne a dolog). Ha a tanár is kinyilatkoztat – és erre nézvést manapság az oktatást sok kritika éri −, oda juthatunk, amiről Sir Ken Robinson beszél egy előadásában: az iskolában kiölik a kreativitást a tanulókból[3].

Éppen ez az, ami az értelmiségi fő feladata lenne: megőrizni önmagában és másokban a kreativitást, és rábírni, “hogy számot adjon magának saját cselekvésének végső értelméről” (Weber, 1995, p. 48) – sőt, nem csak az értelméről, hanem az értékéről is.

Végső soron az értelmiségi – ha tanár az illető – nem tehet mást, mint hogy reménykedjen abban, hogy értelmes vitapartnereket nevelhet ki a maga számára.

Felhasznált irodalom

  1. Bierce, Ambrose: Ördögi kislexikon (Budapest, 2003, ERI, ford.: Greskovits Endre)
  2. Bierce, Ambrose: The Devil’s Dictionary (New York, 1958, Peter Pauper Press)
  3. Ficino, Marsilio: Platonic Theology (vol. 2, 2002, Harvard University Press, ford.: Michael J. B. Allen, John Warden)
  4. Gaita, Raimond: A Common Humanity: Thinking about Love, Truth and Justice (Routledge, 2002)
  5. Orwell, George: 1984 (Budapest, 1989, Európa, ford.: Szíjgyártó László)
  6. Pelevin, Viktor: Generation ‘P’ (Budapest, 2001, Európa, ford.: Bratka László)
  7. Weber, Max: A tudomány és politika mint hivatás (Budapest, 1995, Kossuth, ford.: Glavina Zsuzsa)

[1] Bár nehezen tudunk elképzelni egy olyan vízvezetékszerelőt, aki így élne, de nem lehetetlen; ezen a ponton leginkább az a fontos, hogy ne gondoljuk az értelmiségi – vagy a „hivatással rendelkező” – embereket valamilyen külön, kiváltságos kasztnak.

[2] Miután Tatarszkijjal közlik, hogy a politikusok valójában digitális „teremtmények”, hitetlenkedik: „− Hisz annyian látják őket mindennap. – Hol? – A tévében… Na igen.”

[3] http://www.ted.com/talks/lang/eng/ken_robinson_says_schools_kill_creativity.html