A robotkurva esete a zongoristával

Az Aglaját magyarul 2006-ban adták ki, de bennem is van jóérzés, a lelkiismeretem pedig azt diktálja, hogy mindenkit figyelmeztessek a veszélyre: ez a könyv még mindig kapható. Óvakodjatok az antikváriumoktól.

Az Alexandrában pár éve 750 forintba került a könyv – gondoljátok meg: 750 forint elég két sörre, egy doboz cigire, egy csomó zsemlére vagy kb. egy kiló csirkére. Nem annyira lebecsülendő összeg, még ha manapság nem is kaphatunk érte új (illetve nem antikvár) könyvet (két 22-es csapdáját is vehettem volna belőle egy áldott pillanatban). Tudom, milyen könyvbuzinak lenni; ha nem lennék az, nem sétáltam volna bele vígan ebbe a csapdába sem.

Az Aglaja-apokrif ígéretesen indul – legalábbis a fülszöveg nagyon ígéretes: Sosnowski nagy arcnak tűnik, irodalomtörténész, esztéta, a művön állítólag nyomot hagyott a Twin Peaks és a Blade Runner is, szóval (a beharangozott bölcseleti kérdésekkel együtt) papíron minden megvan ahhoz, hogy egy jó kis szórakoztató-ismeretterjesztő félponyvát kapjunk. Azt hittem, hogy egy új Milos Urbanra találok – ő volt az a cseh fickó, aki számomra rendkívül szimpatikus módon elegyítette az Eco-féle ismeretterjesztő-történelmi stílust egy ponyvaregény mozgalmasságával és erőszakosságával.

Na, Sosnowskinál ettől nem kell tartani. Elolvastam néhány csodálattól kocsonyás kritikát a neten az Aglajáról, és ismét megcsappant az értelmes olvasók (és írók) létezésébe vetett hitem. A könyv lengyelül 2001-ben jelent meg; csak összehasonlításként említeném az 1979-es James Bond-filmet, a Moonrakert – a lényeg az, hogy már akkor is kínos lett volna komolyan venni egy ilyen sztorit.

Nem hinném, hogy épp ettől a kritikától jönne meg a kedve valakinek az Aglaja elolvasásához, de a rend kedvéért figyelmeztetnék mindenkit, hogy itt most spoilerezni fogok; vigyázat, megrázóan ostoba dolgokról lesz szó.

A regény három részre oszlik: az elsőben főhősünket elhagyja a felesége, és elmegy tanárnak (a totális egzisztenciális csőd megfelelője a keleti blokkban), ahol találkozik egy távoli rokonával, akit az egész család ignorál, mert tönkretette egyébként rendkívül ígéretesnek tűnő zongorista-karrierjét. A két megkeseredett balfasz végül egymásra talál, szidják egy kicsit a nőket, isznak vodkát, aztán Adam (a zongorista) egy hihetetlen mesét ad elő Wojteknek (az elbeszélőnek).

Itt kezdődik a második rész: kiderül, hogy Adam valóban egy nő miatt szarta le a zongorát (hagyd, úgyse értenék), de ez élete nagy szerelme volt. A fiatal zongorista zsarnoki anyja folyamatos gyakorlásra kényszerítette a fiát, aki ennek eredményeképpen huszonöt évesen még mindig szűz volt (ment volna inkább rocksztárnak), de aztán találkozott a nagy Ővel, és inkább a pöcsét követte, mint hogy visszament volna Chopint nyűni. Később aztán össze is költözött a csajjal, nem gyakorolt többé a zongorán, a család pedig gyakorlatilag kitagadta.

Eddig egy nagyjából szokványos, eléggé unalmas és nyűglődős történettel van dolgunk, de van ám fordulat is a sztoriban – ehhez még a fülszövegbe is nehéz lett volna betuszkolni a Blade Runnert, ugye.

A fordulat pedig nem más, mint a robotkurva. Nem viccelek: a történet szerint Lilka, Adam nagy szerelme valójában egy KGB által fejlesztett robot. Ez éveken keresztül nem tűnik föl a pasinak, de ez nem csoda, hiszen az oroszok egy olyan különleges vegyszerrel itatták át a robot „bőrét”, amely megbolondítja a férfiakat. Adam a szerencsétlen balek: ő az egyik tesztalany, ugyanis a robotokat arra fejlesztették ki, hogy elvonják az áldozatok figyelmét arról, amivel valójában szeretnének foglalkozni (zongorázás, forradalom, ilyesmik), és persze kémkedjenek, ha úgy dobja a gép. Adam egy darabig nem is gyanítja, hogy egy robottal hál, de megjelenik egy Hal Sterling nevezetű ügynök, aki elülteti benne a gyanakvás magvait.

A lány később eltűnik, Adam szenved egy darabig, aztán megkeresi őt az ügynök, és bemutatja neki a bizonyítékokat: fiam, a csajod tényleg robot volt, bele kell nyugodni, van ilyen. Adam ezután rosszul érzi magát, majd kitalálja, hogy a robotot csak abból az iskolából irányíthatták, ahol ő éppen tanít; Wojtek megpróbál segíteni Adamnak, mert meg van róla győződve, hogy holdkóros, és még biztatja is, hogy akkor jó, menjünk oda, nézzük meg, aztán kiderül, hogy hülye vagy.

A félrészeg duó fölmegy az iskolába, kicsit akcióznak, Adam feltöri a zongorás kódot (ezt nem szeretném elmagyarázni, de emiatt ne olvassátok el a könyvet), aztán kiderül, hogy kurvára igaza volt.

Az olvasó itt már legszívesebben elkezdené magát valamilyen tompa tárggyal ütni – az Aglaja-apokrif keményborítós, csaknem négyszáz oldalas könyv, tehát megfelel erre a célra. És még mindig nincs vége: jön a nagy csavar a történetben, a harmadik rész. Ennyit automataHariról.

A harmadik részben az író az író bőrébe bújik: Andrej Walczakként mutatkozik be, a regény írójaként. Ez az „utóirat” azonban sajnos nem arról szól, hogy kinek és miért mond köszönetet, hanem még tovább húzza a történetet: kiderül, hogy Walczak egy alkoholistától hallotta a történet magját képező történetet, és – ahogy a mindent leleplező beszélgetésből kiderül – a szerencsétlen végig igazat mondott, csak épp nem Adamnak, hanem Krzysnek hívták. A homályt Aglaja (vagyis Lilka; Aglaja volt a robot KGB-s neve) operátora oszlatja el: miután olvasta az első két részből álló könyvet, felvette a kapcsolatot az íróval, és úgy döntött, hogy kitálal, KGB ide vagy oda. Kiderül róla, hogy egy csúnya informatikuslány volt, aki viszont olyan jól értett a robotikához, hogy az oroszok hamar be is húzták ebbe a szupertitkos projektbe, ahol egy különös szerkezetben függve úgy mozgott, ahogy azt a robottol épp megkívánták (azért azt le kellett szögezni, hogy ez csak az előjátékig működött így, utána működésbe lépett a szexmodul). Miután a művelet véget ért, pihenni vitték egy szigorúan titkos katonai telepre, ahonnan meglógott, és most több év után meg is osztja a világgal a történetét.

A regény végszava – gyakorlatilag az utolsó mondat – még gátlástalanul kihasználja Descartes mára már közhellyé vált cogito-érvét, aztán – remélhetőleg örökre – eltűnik a süllyesztőben.

Az a hidegháborús-kémes hagulat, amelyben teljesen komolyan azt adják elő, hogy egy 300 méter mélyen elhelyezett titkos orosz bázisról irányítják rádióval a robotkurvákat, már a hetvenes években is bőven a B-kategória jellemzője volt. Az ezredforduló táján talán nevezhetnénk ezt retrónak is – de kétszer nem kellene ugyanabba a szarba belelépni.