A zombik és a nyelvfilozófia

A legutóbbi filmes posztban Vau megírta, hogy miért lett szar az új Alien, az előző holdkompos posztomban pedig azt jártam körül, hogy miért baszódik el Jaroslav Rumpli ígéretesen induló death metal-regénye. Illene hát, hogy ezúttal valami olyan alkotásról beszéljek, ami kivételesen tényleg jó, így hát könnyű szívvel ajánlhatom bárkinek. A mai posztban tehát a zombik és a nyelvfilozófia kapcsolatáról lesz szó, még hozzá a Pontypool című kanadai film (2008) kapcsán. A film magyarul a kicsit bénácska A zombik városa alcímet kapta. Ez a fordítói megoldás némiképp furcsán hat, hiszen a genre ismerőinek erről a Lucio Fulci-féle Zombik városa juthat eszébe – miközben a film fényévekre van Fulci gyönyörű, bélkiforgatós megoldásaitól. A könnyen összekeverhető cím ugyanakkor nem feltétlenül hátrány – először én is azt hittem, hogy Fulci filmjét töltöttem le. Azóta körülbelül háromszor vagy négyszer láttam, legutóbb tegnap éjjel.

A korai zombifilmek a Haiti környékéről érkező vudumitológia hatásaiból építkeztek. Az afro-karibi kultúrából átemelt toposz alapjában véve a rabszolgaságot metaforizálja, épp ezért tűnik kézenfekvőnek ezeket az alkotásokat a posztkolonialitás nézőpontjából elemezni. Az interneten tucatjával találhatók angol nyelvű dolgozatok a témában, ezért most csak egyet emelnék ki közülük, Kyle W. Bishop munkáját, aki doktori disszertációját a zombikról írta az Arizonai Egyetemen (irigylésre méltó kutatási téma!). Bishop megemlíti, hogy a zombifilm jellegzetesen amerikai műfaj, a 40-es évek fehér közönsége pedig egy tudatalatti félelem kivetülését láthatta a vásznon: ezúttal egy bennszülött, pogány figura (a félelmetes Másik) taszítja rabszolgasorba a fehér embereket. Lényegében tehát a gyarmatosítás, a hatalmi viszonyok megfordíthatóságát látták ezekben a filmekben.

A későbbi alkotások (és ezt már nem Bishop mondja) mintha kezdenének kilépni a (poszt)kolonialista diskurzusból. A modern zombifilm nyitányaként George A. Romero Night of the Living Dead (Az élőholtak éjszakája) című filmjét tartja számon a hagyomány. Ebben a műben már nem varázslat mozgatja a holtakat, ez a film teremti meg a világméretű zombijárvány toposzát. Romero másik nagyon fontos alapműve A holtak hajnala, melyet a posztmodern fogyasztói társadalom karikatúrájaként szokás interpretálni (a plázában kosarat tologató zombik miatt). A nemrég elhunyt Romero későbbi műveivel fokozatosan elkezdte aprópénzre váltani a korábbi ötleteit, később már csak a régi filmeket remake-elte, a korai alkotásaival mégis örökre bevonult a filmtörténelembe.

Lucio Fulci: A pokol hét kapuja
Lucio Fulci: A pokol hét kapuja

Szintén fontos még kitérni a bevezetőben már említett olasz mester, Lucio Fulci művészetére. Fulci volt az, aki újra metafizikai alapokra állította a műfajt. Míg Romero filmjei alapvetően a materialista világot építenek fel, ahol még többé-kevésbé lehet megfogható okot találni a világ pusztulására (azzal együtt, hogy a járvány oka egy műholdon, az emberi világon kívülről érkezik). Fulci viszont határozottan elveti a racionális világmagyarázatot, ehelyett pedig a katolicizmus pokol- és apokalipszis-képzeteivel kombinálja a zombik pusztítását, legkiválóbb műve A pokol hét kapuja. Fulci ráadásul nagyon erős és kifejező vizuális technikával dolgozik, a képek egymás után fűzését fontosabbnak is tartotta a történetmondásnál, ebben a filmben még a kiomló belek és a megvakult szemek látványa is festői (Fulcinál a pokol egyenlő a vaksággal!).

A posztkolonialista toposzok mellett tehát a zombifilmekben más típusú félelmek is tetten érhetők. Elsőként szóba jöhet tehát a posztmodern fogyasztói társadalom tömegélménye – ezt már számtalan kritikus és elemző unalomig ismételte, nem érdemes hosszabban kitérni rá, nem túl eredeti meglátás. Észrevehető viszont a járványoktól való rettegés is(erről talán többet lehetne beszélni), de ugyanígy felismerhető még a stabil identitás és önrendelkezés elvesztésétől való félelem is. Szintén fontos a kannibalizmus ősi toposzának visszatérése.De legalább ennyire fontos a zombifilmek testdiskurzusa: az énvesztés ugyanis mindig a test leépülésével, az esztétikus test felbomlásával, rothadásával, szétesésével jár együtt. A zombi lényegében a kortárs testideál ellenében jön létre, annak kifordítása és paródia: a filmes élőhalottak éppen olyan szemérmetlenül mutogatják magukat, mint az óriásplakátokon a fehérnemű-modellek. A zombi ráadásul azt fedi fel, ami normális esetben csak az elrejtettségben létezhet: a rothadó testrészeket, a betegséget, a halált a hétköznapi életben egyenesen tabusértés lenne felfedni. A modern egészségügyi intézményekben a haldoklás és a betegség az egészségesek világától elkülönítve létezik. A zombifilmek időlegesen felfüggesztik ezt a tabut, segíthetnek a felszínre juttatni egy zsigeri félelmet, az ápolatlan, „csúnya”, „undorító” és öreg testektől való irtózást. Ezt az erős undort nevezi Julia Kristeva abjekciónak: az abjekció társadalmi szinten kizárást is jelent, a visszataszítónak érzett testeket a csoport elkülöníti, akár véglegesen ki is veti magából. A zombik itt is a feje tetejére állítják a hatalmi szerkezetet: most az egészséges és szép testű emberek válnak üldözötté. Ebben a megfordításban persze az öregedéstől való félelem is észrevehető – a műfaj pszichológiai háttere összetettebb, mint első látásra gondolnánk.

A Pontypool plakátja
A Pontypool plakátja

Visszatérve a választott filmre: a Pontypool erősen kilóg a műfaji hagyományból. A film legnagyobb erőssége, hogy elszakad a zombis filmekre jellemző látványvilágtól, nem a kiomló belekkel, leszakadt végtagokkal, ijesztő maszkokkal vagy kínosan gagyi CGI-effektekkel akar sokkolni. A látvány már szinte másodlagos, párbeszédek gerjesztik a feszültséget, ráadásul képesek azt a film legvégéig növelni. Nincsenek változatos helyszínek, a szereplők a végig ugyanabban az épületben maradnak. Ráadásul nincs is sok karakter: a filmet három-négy hős viszi el a hátán, akik egy kanadai kisváros rádióállomásán beszorulva próbálják átvészelni a katasztrófát. Úgy látszik, kis költségvetésből is lehet jó filmet csinálni. Erősen látszik az is, hogy a Pontypool egy regény megfilmesítése: a párbeszédek nagyon kidolgozottak, a főszereplők kifejezetten intelligens módon beszélnek. A központi karakter egy rádiós, aki Norman Mailer- és Roland Barthes-idézetekkel operál a hajnali rádióműsorában. El tudnánk ilyet képzelni Magyarországon? Furcsa hely az a Kanada. Mivel az egész filmet a párbeszédek viszik el a hátán, azt javaslom mindenkinek, hogy először magyarul nézze meg a filmet (ha csak nem annyira jó angolból, ha igen, elnézést kérek) – nem véletlen, hogy rádiójáték is készült a filmből. Ez utóbbit (de a film alapszituációját is) elég erősen inspirálta Orson Welles híres-hírhedt rádiójátéka. A film ráadásul nagyon eredeti fordulatokat tartogat, a rádiósok végül egy igen komoly filozófiai problémával szembesülnek. Mivel mindenképp szeretném kicsit elemezni a film filozófiai hátterét, kénytelen vagyok felfedni a legfőbb fordulatokat. Aki még nem látta, és szeretné megtartani magának a meglepetés élményét, az ne olvasson tovább, vagy pedig térjen vissza egyszer, ha megtekintette a filmet (már ha lehet ilyet kérni). Ugyanakkor a film az alapsztori és a csavar ismeretében is lebilincselő marad (én is többször újranéztem), úgy jobban is tudunk figyelni az apró jelentésárnyalatokra. És különben is, Shakespeare kötetét se égetjük el, ha kiderült, hogy Hamlet meghal a végén.

*** Tehát: SPOILER ***

A helyszín egy kanadai (ontariói) kisváros, ahol egy veterán (és enyhén cinikus) rádiós és két női munkatársa különböző baljós események közepette próbál összerakni egy átlagos reggeli műsort. Eltűnt macska, időjárás-jelentés, iskolai szünet – csupa unalmas téma. Mígnem egyszer csak beérkezik a nagy hír, a szenzációs sztori, hogy a helyi lakosság összegyűlt az orvos rendelőjénél, ahol hatalmas vérfürdőt rendeztek, egyre csak gyűlnek a halottak. A főszereplő, Grant Mazzy (Stephen McHattie alakítása), meg is próbál kimenni, de nem jut ki az épületből. A megfertőződött emberek viszont nem úgy viselkednek, ahogy azt a zombiktól elvárhatnánk (épp ezért problémás a zombihorror műfaji besorolás, noha a valamennyire kapcsolódik az említett hagyományhoz). A fertőzöttek legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy beszélnek, a megőrülésig ismételgetnek egy szót, zavartan viselkednek, aztán elkezdenek pusztítani (keresnek valakit, akinek a széttépett testében meghalhatnak). A fertőzött emberek látszólag érthetetlen módon viselkednek, egyszer például egy ablaktörlőt utánozva vonulnak. A várost közben lezárja a francia-kanadai rendőrség (később fontos lesz, hogy miért pont ők). A rádiósok értetlenül állnak a jelenség előtt, amíg a film közepe felé meg nem kapják a magyarázatot.

Részlet a filmből
Részlet a filmből

Ekkor érkezik meg a doktor, aki az ablakon át mászik be az épületbe. Némi logikátlanság és/vagy dramaturgiai következetlenség azért érezhető ezen a ponton: nem tisztázott, hogy a derék doki hogy élte túl a rendelő elpusztítását. Az érkezése nincs kellőképp előkészítve, ahogy a hirtelen távozása sem – vajon ő is fertőzött, vagy csak megjátssza?). A doki viszont rájött a titokra (és ez a film legnagyobb dobása), hogy a fertőzést okozó vírus (ennek nevezik) nem a levegőben vagy érintéssel terjed, hanem szavakkal, a nyelven keresztül fertőz. A kórt elsősorban a kedves szavak és becézések terjesztik (ezért fontos, hogy az egész egy eltűnt macska becenevével kezdődik). A doki arra is felhívja a figyelmet, hogy a kór nem is a szavak kimondásával, hanem a megértésével fertőz meg. Ez a történet leírva némileg zavarosan hat, de a filmbéli párbeszédek végig fenntartják a feszültséget, amiben az az igazán zseniális, hogy közben ők maguk sem igazán értik (még a doki is csak részben), hogy mi történik – így nem is csoda, ha hiányos világmagyarázatot kapunk. A fertőzött személyt mindig egy szó bizonyos fertőzi meg. Az nem tisztázott, hogy pontosan melyik szavak veszélyesek, de csak az angol nyelv fertőzött (ezért próbálnak aztán franciául és németül kommunikálni a szereplők). A betegségnek viszont van egy lehetséges gyógyszere: ha kifordítjuk a szót, és addig torzítjuk, ameddig elveszíti a jelentését („Kill is kiss”). Az angol nyelv fertőzöttsége megint csak előhívhatja a posztkolonialista diskurzust, hiszen végső soron egy minden más nyelv fölé kiterjeszkedő világnyelv válik fertőzővé. De a kanadai nyelvi harcok felől is értelmezhető a történet, hiszen az angol anyanyelvi közösséget épp a francia anyanyelvű beszélők fenyegetik. Az egyik szereplő később bocsánatot is kér az egyik fertőzött meggyilkolása miatt – egy kedves ismerősöm meg is jegyezte, hogy ennél kanadaibb dolog nem létezik.

A hagyományos zombifilmek elsősorban társadalomfilozófiai kérdésfeltevések mentén helyezhetők el, a Pontypool azonban elsősorban nyelvfilozófiai és szemiotikai problémafelvetéseket fogalmaz meg. Nem véletlen, hogy a főhős egyszer épp Roland Barthest, a francia strukturalizmus egyik legfontosabb gondolkodóját idézi. A film szemiotikai alapproblémájának megragadására szerintem a saussure-i kétrészes jelfogalom helyett alkalmasabb a peirce-i triadikus jelfogalom. A betegség (de a lehetséges gyógyítása) is a jel-jelölt-jelölő hármasság megbontásán, megtámadásán keresztül lép működésbe.

A  triadikus modell
A triadikus modell (forrás: elte.hu)

Szembetűnő, hogy ebből a struktúrából kiesik a jelölt dolog, a jeltest válik a fertőzés hordozójává, de a fertőzés csak a fogalom megértésével (!) lép működésbe. A gyógyulás csak akkor következhet be, ha teljesen elpusztítjuk, megsemmisítjük a jel struktúráját: a „kill is kiss” szójáték eltorzítja a jeltestet (azaz magát a szót, a lexikai egységet), ugyanakkor a fogalmi jelentést is érvényteleníti. Ha viszont a jakobsoni kommunikációs modell felől közelítjük meg a problémát, úgy az válik szembetűnővé, hogy bár maga a közlés megvalósul, a fertőzöttek fokozatosan elveszítik a nyelv funkciói feletti ellenőrzést, bár képesek fogadni és továbbadni egy közlést, a nyelvet irányítani és manipulálni már nem képesek. A fertőzött karakterek viselkedéséből az is nyilvánvaló, hogy ez a részleges nyelvvesztés nem egyik pillanatról a másikra, hanem lépcsőzetesen következik be.

Jakobson kommunikációs modellje
Jakobson kommunikációs modellje (forrás: ektf.hu)

Jakobson a közlés hat eleme mellett hat funckiót is meghatározott (referenciális, fatikus, emotív, konatív, metanyelvi és poétikai funció), melyek a kommunikáció egyes elemeihez társulnak. Szembetűnő, hogy a fertőzött személyek elveszítik a nyelv referenciális funkcióját (vagyis nem tudják ellenőrizni a kontextust), ahogy a metanyelvi funkciót is (már a kódot sem tudják ellenőrizni, sőt a jelentés elvesztésével a kód is felbomlik), természetesen a poétikai funkcióhoz sem férnek hozzá, ugyanakkor az emotív, konatív és fatikus funkciók nem tűnnek el teljesen. Az emotív funkció azért különösen fontos, mert a kór a becéző szavakon keresztül fertőz, a fatikus azért marad fenn, mert a folyamatos beszéddel fenntartják a kapcsolatot, a konatív pedig azért, mert a fertőzöttek a hangokat követik, és képesek felszólításszerűen átvenni új szavakat/mondatokat. Az is érdekes, hogy Mazzy tulajdonképpen a nyelv poétikai funkciójának működésbe hozásával gyógyítja meg a szerelmét. Szép, giccses allegória lehetne ez a költészet hatalmáról (ha már ballada nem lehet), de a film aztán rövidre is zárja, érvényteleníti az allegóriát.

A film a nyelv önkényességének saussure-i alaptézisét is folyamatosan problematizálja. Saussure (de előtte mások is) felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelv nem természetes létező, a jelölő és a jelentés között általában semmi természetes kapcsolat nincs, ezért lesz a nyelv az ember önkényes (és közmegegyezésen alapuló) alkotása. A jelentés felülírása önkényes kommunikatív eljárás (ahogy a nyelvteremtés is önkényes), de a vírus megjelenése éppen a nyelv feletti uralom (vagyis az „önkényes” nyelvhasználat képességének) elvesztését hozza magával.

Bár vannak apró következetlenségei (ahogy említettem), a Pontypool mégis egy zseniális film, eredeti gondolati háttérrel, igényes párbeszédekkel és végig fokozódó feszültséggel. Zombik és szemiotika – mi lehetne ennél izgalmasabb?

  • Ziles Gizi

    Eszem ágában nincs megnézni egyiket sem. Trónok harcán szocializálódom. Hazudnék ha azt mondanám, hogy az egészet elolvastam. Jó esetben a felét. Amikor feszes seggű és mellű huszonéves voltam rengeteg horror filmet néztünk a tesómmal. Ha ez köztük volt akkor szuper, Ha nem akkor, bocsi.

  • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

    Kajla. 😀
    Nincsenek szavak!

  • Ziles Gizi

    A spoilert imádtam!

  • vau

    Visszatért a halálból!!!

    • Ziles Gizi

      Arrébb lesz.

  • ApuElcseszettÉleteVagyok


    Üdv újra köreinkben. 🙂

  • SpaceWolf

    Beszarok.

  • ApuElcseszettÉleteVagyok

    geez…
    van új Ray Donovan..

  • Lókukac

    A spoilerig olvastam. Majd folytatom jövő héten.

  • taro

    szerintetek miért adtam én le annó a magyar szakomat?! hát pontosan ezért…
    (saussure-ről szó se essék)

  • Zombikoala

    sziasztok

    • Pszeudopiréz

      szia.

    • taro

      te ne beszélj, inkább csak mutogass, hátha fertőzöl

    • vau

    • vau

      Rettentően érdekelt, hogy milyen érzés, amikor átmész az alagúton?

      • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

        Egyszer mindenki átment az alagúton. Az egyik végén volt a fény, a másik végén anyu.

      • Zombikoala

        a déli pályaudvarról indulva elég sokszor átmentem már az alagúton, elég jó érzés, mert kb. egy percre sötét lesz, de aztán utána meg világos. Vannak, akik félnek az alagúttól, de én sose tartoztam közéjük.

        Ellenben egy-két éve rossz érzés lehetett átmenni rajta, mert akkor leszakadt egy apróság és inkább leállították a vasúti forgalmat, amíg megjavították

    • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

      Várom a paleoarchaikus neovámpírizmus frazeológiája posztot.

      • Zombikoala

        a Twilightról inkább nem írok

  • Pszeudopiréz

    Hol a rákos avatáros? Én próbáltam számolni a kalóriákat. A marhapörinél már piros volt pedig épp csak ránéztem, a nutellánál kiakadt, a desszertnél letörölte magát az app és azóta zokog.

    • SpaceWolf

      Szedj le valami hekkelt verziót, ami még a sajtos-tejfölös lángosra se ad pontot.

    • Magister Ludi

      ne nyírd ki, más is szeretné használni, hékás!
      és hány kalóriát ettél ebédre? így tippre ez kb. 4000.

  • vau

    Nézem az új részt a GoT-ból. Szerintem egy hétre való őrjöngést gyűjtöttem eddig.

  • ApuElcseszettÉleteVagyok

    délben cseresznyepaprikát ettem, most meg pepperonis pizzát… holnap kemény napunk lesz úgy sejtem…

  • Fisherman’s wife Margit

    A nyelvészeti része baromira érdekelne, de a zombicucc teljességgel hidegen hagy, my bad. Na azért lehet legyűröm holnap, csak mert a koala írta. 🙂

  • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

    Rak valaki jóéjtposzt vagy kövessem el én?

    • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

      Néztem közben, upcoming. 🙂

  • Max

    óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó
    aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa
    rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr
    gggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggggg
    hhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh

    • Zombikoala

      óÓÓÓÓÓÓargh

      • Magister Ludi

        erről mindig az avignoni bevetés előtti eligazítás jut eszembe a 22-es csapdájából

  • Emperor of Mankind