Falni a könyveket

Az irodalom sok mindenre jó, szórakoztat, kikapcsol, elgondolkodtat, de mióta olvasok, feltűnt egy – kellemes vagy kellemetlen, helyzete válogatja – melléktünete is: étvágyat csinál.

 

Fel se tudnám sorolni, hány könyvtől támadt hirtelen szinte leküzdhetetlen ingerem enni valamit, de vannak olyan visszatérő szerzők és kedvenc könyvek az életemben, amelyek egyenesen üvöltenek valami harapnivalóért – amit általában hajnali háromkor már nem olyan egyszerű előkeríteni, mert nyilván nem a sajtos szendvics vagy a smack-leves utáni vágy tör rád az irodalom hatására. Miután eléggé szeretek enni és olvasni is, van néhány kötet, ami valahol összekapcsolta ezt a két hobbit – vagy inkább létszükségletet, ebből válogatok most néhányat. Távlati céljaim között szerepel, hogy egyszer végigmegyek ezen a listán, és meg is főzöm, amiről szó van bennük, de ez még csak a jövő zenéje. A lista végtelen – íme az első három helyezett.

1 – Fekete István: Tüskevár

Lehet szeretni vagy utálni csak azért, mert kötelező olvasmány, de a Tüskevár alap. A szervezetem valahogy úgy állt rá a befogadására, hogy évente egyszer kötelező elolvasni, de a Téli berek ráér kétévente is, mindenesetre a kocsonyává összeállt halászlé olyan előkelő helyet foglal el az irodalmi-gasztronómiai képzeletemben, hogy nem is merném megkóstolni, ha elém kerülne, mert egyszerűen nem is lehet annyira jó, mint amilyennek képzelem. Amellett, hogy bográcsozni is szeretek, ráadásul Fekete Istvánnál tökéletes helyen, kontextusban és a legnagyobb egyetértésem mellett előkerül a bicska is (igaz, korábban, de létszükségletként), ez a kocsonyás fordulat valami olyan csavart visz a történetbe, amivel a különböző újragondolások hiába is próbálják felvenni a versenyt – a másnapra összeállt halászlé mellett a a tormahabos pacalfagyi egész egyszerűen hülyeségnek tűnik. A víziember megoldja.

– Mit eszünk, Matula bácsi?

– Kocsonyát. Amit a bográcsban hagytunk, megkocsonyásodik reggelre, és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte, hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek.

A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt, de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul.

– Van még, Matula bácsi?

Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. (Fekete István – Tüskevár, Móra, Budapest, 1974)

2 – Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Durrell az egyik kedvenc íróm, nem utolsósorban amiatt, mert igen érzékletesen tudott írni az élet örömeiről – no és persze humora is volt. A céljait és a motivációit is megértem, bár én sosem szerettem volna egy állatkertet, de emiatt még a kevésbé sikerült könyveit is imádom, a korfu-trilógia viszont mindent visz. Köztudott, hogy az írással próbált pénzt gyűjteni az állatmentéshez, de ha ezeket a visszaemlékezéseket nem tiszta örömből írta, akkor ő a világ legjobb írója – ezt nem lehet tettetni. Tehetsége akkor bontakozik ki igazán, ha a gasztronómiára terelődik a szó: szerintem senki más nem tud olyan átérzéssel írni egy jó curryről, a szarvasgombáról vagy egy sült halról írni, mint ő. Nagyban Durrellnek köszönhető az is, hogy megkóstoltam a retsinát (igen megosztó ital, de én mindig úgy érzem, hogy ennyivel tartozom a bennem élő kíváncsi gyereknek, aki a háború előtti Korfun él), egyes leírásai pedig fájdalmasan érzékletesek, és az ember szégyenkezve lapátolja a pofájába a rántottát a konyhában állva, miközben az agyában még élénken él a szalonkából, tengeri halból, százféle curryből és eperhabos tortából álló lakomák emlékképe, de hát szegény ember vízzel főz. Nem is tudom, melyik könyvében volt az a történet, amikor állati módon telezabálta magát egy grófnőnél, aztán rosszul lett tőle – erre csak Henryt tudnám idézni a Csengetett, Mylordból: biztos hánynék tőle, de megérné.

Spiro három nagy halat nyársalt föl a szigonnyal, azokat sütötte roston elmerülten és összevont szemöldökkel. Hol egy gerezd fokhagymát, hol néhány csepp citromot vagy csipetnyi borsot hintett a finom, fehér húsra, mely kivillant, ahol a perzselődő bőr kezdett felkunkorodni. A hold fölemelkedett a hegyek fölé, és ezüstszínűre festette a liliomszőnyeget, csak a libegő lángoktól pirultak itt-ott rózsaszínűre. (Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták, Európa, Budapest, ford.: Sárközi Györgyné, 1996)

3 – Bármelyik Maigret-történet

Maigret-ben az a csodálatos, hogy nem valami emberfeletti zseni, hanem egy szimpatikus, nagydarab figura, aki elsősorban iszik, eszik, pipázik, és eközben nyomoz. A pszichológus prototípusa, az ember, aki orvos akart lenni, de helyette rendőrnek állt, az egyszerű vidéki francia… Még jó, hogy szeret enni és tűnődni. Simenon száznál is több Maigret-regényt írt, pokoli tempóban (ebből körülbelül ötvenet olvastam), és mindegyikhez kapcsolódik egy hangulat, amit talán egy-egy itallal vagy étellel lehet a legtöbbször megragadni – és szerintem ebben állt a szerző egyedülálló tehetsége is, ízeket érzékeltetni írásban ugyanis majdnem olyan nehéz lehet, mint szagokat átadni. Felsorolni is lehetetlen, hogy Maigret miket zabált össze ebben a száz könyvben: nyelvhaltól kezdve a borjúmirigyig minden előkerült, de olyan hangulatfestéssel, hogy az embernek azonnal kedve támad tőle elutazni egy bisztróba, hogy a kockás terítő mellett, kellemesen, lustán szálló füstben elköltsön valamilyen házias fogást, amihez a tulaj nyilván hoz egy fél liter auvergne-i bort. De lehet, hogy elég lenne néhány sonkás szendvics is a Dauphine sörözőből – ha küldenek hozzá pár pohár világosat is.

“Az Auvergne régi tipusú italmérés volt, hagyományos bárpulttal, azokkal az aperitifekkel, amelyeket ma már csak az öregek rendelnek; a tulajdonoson kék kötény, az ingujja feltűrve, szép fekete bajusz vágja ketté az arcát.
Kolbászok, hurkák, kulacs formájú sajtok lógnak le a mennyezetről, szürkés bőrű sonkák, mintha hamu alatt őrizték volna, és a kirakatban hatalmas, lapos kenyerek voltak láthatók – egyenest a Massif Centralból érkeztek.” (Georges Simenon: Maigret türelmes, Park kiadó, Budapest, ford.: Vargyas Zoltán, 2005)

 

  • Ziles Gizi

    És amit kötelező végigenni: Julie & Julia – Kalandjaim a konyhában. Nagyon inspiráló.

  • SpaceWolf

    Durell miatt vágyom Afrikába. A bafuti kopókban olyan világot írt le amit látni szerettem volna mindig is. Kár, hogy az már a múlté, ma már nem ajánlatos arra a környékre menni. 🙁

    • Magister Ludi

      Nekem ilyen Karen Blixen, aki valami olyasmit írt a helyi, afrikai szakácsáról, hogy megható dolog együtt dolgozni egy démonnal.

      • SpaceWolf

        Mai fejjel érdekes olvasni a régi afrikai sztorikat. A sok PC náci vérig sértődne, hogy feketéket alkalmaztak inasnak, hordárnak, stb. 🙂

        • hogyhogynem

          Egy Kittenberger könyvön nevettem hasonlók miatt nemrég.

        • Rezsoke

          me_irl

      • Bernard Black

        és Durrellnél Jézus mogyorópörköltje?! 😀

        • SpaceWolf

          :DDDDDD
          Na jó, este előveszem, muszáj lesz.

          • Bernard Black

            asszem a Halak jellemében van, de nem vennék rá mérget

          • SpaceWolf

            Abban van, amikor megszervezik a vacsorát a körzeti megbízottal. 🙂

    • Rezsoke

      Nagyon nem.

      • SpaceWolf

        Mesélj, van tapasztalatod?

        • Rezsoke

          Ahan. Shithole.

          • SpaceWolf

            Elég tömör összefoglaló. 🙂

          • Rezsoke

            Nincs idom bovebben bocsass meg kerlek 🙂

          • SpaceWolf

            Kergetnek a niggák? :DDD

          • Rezsoke

            Na, a gyarat meg a compoundot pl ilyen pancelautoval oriztek a helyi rendorok: https://uploads.disquscdn.com/images/351b7e4af4662aacf913866b0e730b0f6c7a5b6f27f48560552dcb64e5e2e117.jpg

          • SpaceWolf

            Bazz

          • Rezsoke

            Na? Ugye hogy Shitholeyland

          • SpaceWolf

            Meg se merem kérdezni, hogy mi a faszt csináltál ilyen helyen. Fegyverneppernek tetszik lenni? 😀

          • Rezsoke

            Senior Commissioning Engineer-nek tetszek lenni 😀

          • SpaceWolf

            Close enough. :)))

  • Magister Ludi

    Kicsit direkt, meg baromi fura (picit olyan hangulatú, mint Marquez), de Isabel Allende: Aphrodité. Mesék, ételreceptek és egyéb afrodiziákumok. Full kajapornó ilyen fejezetcímekkel, hogy: főzés meztelenül, a hús vétkei, és olyan hozzávalókkal, amit nem biztos, hogy megkóstolnék (pl. kajmán).
    (akinek a név ismerős, nem véletlen: a nő a meggyilkolt chilei elnök valami rokona)

    • Bernard Black

      van egy titkos favorit, az ismeretlen sziget. mást magyarul nem is adtak ki Jacques Perrytől, lehet, hogy nem is írt mást, de az is nagyon francia. Betörsz és kolbászt zabász, nyilván borral. De ehhez a műfajhoz a latinok jobban értenek, Ecotól is éhes leszek.

      • ApuElcseszettÉleteVagyok

        Eco-t sajnálom… Kicsit csalódás volt, a Focault-ingát egyszerűen abbahagytam…

        • Bernard Black

          a Foucault-inga az egyik kedvenc könyvem. Szerintem zseniális

          • ApuElcseszettÉleteVagyok

            akkor lehet nekifutok újra. ha többen is mondják, hogy zseniális, akkor valószínűleg van benne valami.

        • Magister Ludi

          türelem kell hozzá, de nagyon ott van az a könyv

      • Magister Ludi

        még nincs meg, de nemsokára lesz életem, majd akkor!

  • vau

    A Durrellal teljesen egyetértek. Én a gyerekeknek szánt könyveivel kezdtem, nekem eszetlenül bejött az egész. Látszott a csávón, hogy szeret enni.

    • dzsungelmacs

      durrell könyv volt az első “komolyabb” regény, amit olvastam, a brumi a mackóvárosban meg hasonlóak előzték meg. utána jött wodehouse, na nála is baromi sokszor esznek. 🙂

  • ApuElcseszettÉleteVagyok

    És Merle-től valaki valamit?
    Én pl szeretem. Bár étel leírásokban nem erős.

    • SpaceWolf

      A Mesterségem a halál az egyik legjobb könyv amit olvastam. De soha többé nem veszem a kezembe.

    • hogyhogynem

      Idén daráltam le -ciki, nem ciki eddig kimaradt- a Védett férfiakat.
      Hát nem estem tőle hanyatt annyira, mint szerettem volna. Tetszett a hangulata, de a végét úgy érzetem, hogy túlhúzza. Ez tudom, hogy full tuskón hangzik, de sajnos ez van.
      A szigettel viszont hasonlóan vagyok, mint Bernard a Tüskevárral. Meghatározott időnként muszáj újraolvasni. Igazából mindent illene elolvasni tőle.

      • ApuElcseszettÉleteVagyok

        a védett férfiak szerintem full férfisoviniszta a sztori ellenére…
        az a könyve nekem is csalódás volt kicsit.

    • Magister Ludi

      Malevil volt a kedvenc, gyenge kapcsolódás, hogy borospincében indul a sztori.

  • hogyhogynem

    Nekem hasonló kajaparám a Tajtékos napok olvasásakor volt. (Többnél is, csak ez úgy megmaradt.)
    Mindenféle marhaságot összeettem. Hála az égnek, hogy rövidke könyv. 😀

    • Bernard Black

      “meg kell nyúzni a kis hurkát, akárhogy sivalkodik is”

  • cinnamonroll

    Durellel nagyon is egyetértek, imádtam a terjengős leírásait 😁

  • tanítvány

    Bár nem kifejezetten szépirodalom, inkább tankönyv, útikönyv, persze azért receptek is vannak, de ajánlom elolvasásra, ha módod van rá.
    Giorgio Locatelli – Ízek Itáliája.

    • Bernard Black

      az ilyen öszvérkönyvekből, hogy se nem szakácskönyv, se nem könyv, Lénárd Sándor Római konyhája zseniális. A pasiról csinálok majd egy posztot külön, nem csak emiatt – kedvelem a humanistákat, na.

      • tanítvány

        Köszi a tippet.

  • orizatriznyák

    Tyühűűű…hát itt aztán lehetne sorolni az írókat és, hogy ki mi jött be. Vége láthatatlan a sor…

  • vau

    Biztos, hogy kicsit béna, de én mindig enni/inni akartam Rejtő retkes sivatagi lebujaiban is. Annak az orosz hússalátának a savanyú szagát még most is érzem a negyven fokban.

    • ApuElcseszettÉleteVagyok

      hát így is mondhatjuk, hogy hússaláta savanyú szaga…

  • dzsungelmacs

    Maigret-ről nekem örökké a calvados fog beugrani és persze az, hogy még sosem kóstoltam. durrelről viszont a korfui reggelik, amiket leírt, a mézben fuldokló mindenféle rovarok és Lugarecia folyamatos panaszai, nem mondanám, hogy éhes lettem tőle. 🙂 ha christie-t olvasok akkor mondjuk folyton uborkás szendvicset ennék meg vajas süteményt.

    • Bernard Black

      ha nem létezne a whisky, a calvados lenne a világ legjobb röviditala. hopp, elnézést, aperitifje 🙂
      most súlyos Maigret-kóron estem túl, egymás után vagy negyven regényt olvastam el viszonylag rövid idő alatt – keveset alszom, vagy nemtom -, ha volt szabad délutánom, nyilván egy kocsma teraszán dohányozva. A pipához még fiatal vagyok, meg utálom is, de megkísértett a gondolat 🙂

      • dzsungelmacs

        azért vannak nagyon finom pipadohányok. 🙂 ahol felnőttem, lakott egy bácsi, mindig éreztük, ha a lépcsőházban járt, valami meghatározhatatlan illat maradt utána, leginkább, mint a sült mályvacukor. 🙂 maigret történeteket egyszerűen nem lehet úgy olvasni, hogy jó, csak egyet, aztán jöhet valami más. nem azért, mert hű, de izgalmas, hanem jó benne ragadni a hangulatban. tényleg rengeteget eszik-iszik, azt szeretem, amikor kicsit távolabb megy és kertek alatti vendéglőkben fogyaszt.. 🙂

        • Bernard Black

          ne is mondd, most épp a varázslatos szigetet olvasom újra, Dél-Franciaország, borok, zabálás… Szeretem a noirosabb könyveket is, de azért ez az igazi. Valamikor időt szakítok majd a két bbcs tévéfilmre is, Rowan Atkinson játssza, el nem tudnám képzelni a szerepben, de egy próbát megér. Állítólag még jó is, és Magyarországon forgatták (BP és Szentendre).

          • dzsungelmacs

            szeretném megnézni, le is töltöttem, de kicsit tartok tőle, maigret-ét én kb. úgy képzelem el, mint churchillt. 😀 amit még élvezek ezekben a könyvekben, hogy azok az utcák még a mi napig is léteznek. volt, hogy egymás után olvastam XIX. századi és mai könyveket és ugyanazok voltak a helyszínek, teljesen beazonosíthatóan. ez még a spanyoloknál is izgalmas, szerintem Zafóntól az Angyali játszma olyan, ami századszorra is képes magával ragadni pusztán a hangulatával.

          • Bernard Black

            egyszer próbáld meg eljátszani háború előtti magyarokkal is, ha nagyon elvetemült vagy, Fortepan felhasználásával 🙂 Kevés ilyen van, de érdekes pl. a Ketten Párizs ellen – ha már Párizs -, hogy mit látsz az akkori Budapestből, meg a Kondor Vilmos-regények is jók, azok persze tudatosan játszanak rá erre. De Kosztolányinál szoktam még ezzel szórakozni, az Esti Kornél, ahogy egyre többször olvasom és öregszem hozzá, szerintem minden idők egyik legjobb magyar novellafüzére, vagy mi. (pedig állítólag Babitshoz kéne felnőni, de őt én már elég zsenge koromban is borzasztóan nagyra tartottam).

            És akkor belövöd, hogy kb hol volt melyik kávéház meg szerkesztőség, és ennek örülsz, na.

          • dzsungelmacs

            kondortól egy cseppet tartok azért, de majd veszek egy nagy levegőt és megpróbálom. 🙂 viszont az esti kornélt szeretem. nekem a kávéházakat a karinthyk jelentik és abody béla, szerintem őt érdemes elővenni egyébként is.

          • Bernard Black

            Kondor változó, hogy milyen. Nem rossz, a novellái nekem nem jöttek be, a regényei viszont jók voltak, már amit olvastam. Nem világmegváltás, de a krimitől ilyet úgyse vár senki.

          • dzsungelmacs

            rápróbálok. 🙂 dehogy. persze, a krimi csak színtiszta élvezet buszon, elalvás előtt meg ilyesmik, viszont piszok jól tud esni. most megint visszatértem egy korábbi bűnömhöz, még csak nem is krimi, leszedtem egy rakat christopher moore könyvet és a komplett hétvégét rá fogom áldozni. 😀

          • Bernard Black

            azkiaz?

          • dzsungelmacs

            szórakoztató irodalmat ír. 🙂 a biff evangéliumát ajánlanám nagyon. nem spoiler, hanem tartalom ismertetés: biff jézus gyerekkori barátja volt, az ő szemszögéből halljuk a történetet. amolyan amerikai terry pratchett. 🙂
            itt egy kedvcsináló idézet
            “Keresztelő Jánostól kábé annyit tanultam, hogy minél hamarabb beismered, hogy hibáztál, annál hamarabb követhetsz el új, jobb hibákat.”