Hush-hush

Ha van olyan szerző, aki számomra tökéletesen hozza a film noirt, méghozzá úgy, hogy az ma is izgalmas és pörgős legyen, az vitathatatlanul James Ellroy. Olvastam Hammettet, szerettem is, de mai szemmel kissé poros, a filmfeldolgozás pedig – annak ellenére, hogy tényleg jó -, mi tagadás, ma már unalmas. A noir kemény krimijei, az egyik kedvencemmel, a Chinatownnal együtt egész egyszerűen nem sokkolnak már eléggé (bár amikor Polanski „felvágja” Jack Nicholson orrát, az azért még mindig üt, és az atmoszféra sem utolsó).

Legyünk filmbuzik, és mondjuk, hogy a noir a Chinatownnal, dicsőségben vonult nyugalomba, nem elég pörgős, túl sötét, túl lassú, túl sokat lelkiznek – de Ellroy könyékig túr a fekete-fehér mocsokban, és ha ő nem is élvezi, mi nagyon. Egyetlen épkézláb filmes feldolgozását láttam a regényeinek, ez pedig a Szigorúan bizalmas volt, az a film, amiben a hibátlan szereposztásban Kim Basinger nagy visszatérését is láthattuk, a többi feldolgozása nem volt elég nyers és mocskos ahhoz, hogy felérjen Ellroy lidércességéhez.

Mert a korrupció, a negyvenes-ötvenes évek rögvalósága, a jóvágású kalapos férfiak és a gyönyörű filmsztárok világa mögött mindig valami lidérces lapul – talán nem túlzás Ellroyt is Poe egyik modern követőjeként emlegetni, ha már Hammett esetében gyakran előkerül a nagy öreg neve (na, az meg a másik). Drog, pornó, erőszak, rasszizmus, beteg lelkek (vándorolnak, vándorolnak, egyébként jól elvagyok a cserépben), megváltást kereső karakterek, gyakran több vaskos regényen keresztül – miközben tudod, ha pedig rossz sorrendben olvasod a könyveket, biztos vagy benne, hogy nem lesz happy end, legfeljebb átmeneti megkönnyebbülés, a világ mocskos, a jófiúk pedig majdnem ugyanannyira mocskosak, mint a rosszak.

Ezeket a könyveket fekete-fehérben kell olvasni, egy pohár whiskyvel, meglazított nyakkendővel (miért is nem hordok nyakkendőt?!), hátradőlve, nihilistán, cinikusan. Ellroy talán leginkább filmszerű regénye, a Szigorúan bizalmas még egy kerek sztorit rajzol elénk, a Fehér Jazz viszont ugyanazokkal a szereplőkkel, morális dilemmákkal, benzedrin- és alkoholpárán keresztül villantja elénk a képeket, a Nagy sehol pedig nyersen, erőszakosan préseli az arcodba a monokróm valóságot – több nézőpont, ugyanaz a világ. Mindegy, hogy ki és milyen főgonoszt, milyen perverziót győzött le, amikor ugyanaz a gonosz vigyorog ki az ő szeméből, amikor épp ellene harcol.

Klisés, persze. De pont egy ilyen zsánerműfajban nehéz újat mutatni, Ellroynak mégis sikerül: ahelyett, hogy rátelepedett volna a Fekete Dália-gyilkosságra, tovább kutat a bűnös városban, lassan pedig mindenkiről lehull a lepel: nincs jó, nincs gonosz, érdekek és kisebb-nagyobb rosszak vannak, a vége pedig csaknem mindig egy felmorzsolódott élet.

De addig is – legalább történt valami.