Képeslapok a fejedben

Fekszel az ágyban vagy épp vársz a vonatra, vagy a buszra és azon gondolkozol, hogy igazából hol is lenne jobb. Elgondolod, hogy ott szeretnél nyaralni, vagy dolgozni, vagy csak simán utazni. Egy tengerpart Goán, vagy Barcelonában, egy horvát szerpentinen vagy akár csak Tatabányán. Kivétel nélkül olyan dolgok triggerelik ezeket a képzeteket, amik leírhatók egy képeslapban, vagy kettőben. A fejedben rendre egy olyan kép indítja be ezeket a gondolatokat, amik tulajdonképpen a legszebb, legjobb kivonatát jelentik az adott úticélnak. Egy facebook fotó, ami egyelőre csak az agyadban létezik.

Elgondolkozol, hogy hátrahagyod az életed, vagy csak egy kisebb vagyonnak megfelelő összeget fogsz elverni valamire, aminek az alapja nem más, mint egy jól megdizájnolt, mentális képeslap. Imádok utazni, de az utazás megindítója nem más, mint az a tévképzet, hogy maga az utazás még annál is ideálisabb lesz, mint az, amit elképzeltünk róla. Valami, amit még el sem tudunk képzelni, hogy milyen jó, valami titokzatos, ami ott vár ránk.

De ezzel van egy kis gond. Mielőtt még bepakoljuk a bőröndöt, egy picit időzzünk el azon, hogy az agyunk egy nagyon picit máshogy működik, mint azt elsőre gondolnánk. Van valami oka annak, hogy a facebookon mindenki más kurva jól érzi magát, a mi életünk meg szar. Ezek a képek pillanatképek, jó eséllyel maximum három másodpercig tartanak. Amikor a fejünkben elképzelünk valami úticélt, a legritkább esetben képzeljük el azt egy folyamatos film formájában, sokkal inkább valami olyasmit látunk, ami ennél sokkal-sokkal megengedőbb: egy sima fotót. Viszont amikor elmegyünk megnézni a gízai piramisokat, a keserű csalódás oka nem az, hogy azok a piramisok kevésbé impozánsak, vagy akár csak picit is kisebbek, menőbbek, mint amit tudunk róluk. A baj az, hogy a fejünkben élő képek kontextusa nem élt a fejünkben, az elvárásunk az, hogy minden pillanat, amit ott átélünk ahhoz mérhető dolog lesz, mint ami azon az egy bizonyos képen szerepel, amin mi vagyunk a naplementében a többezer éves hagyatékkal. Az a három másodperc, amit átélünk, jó eséllyel elveszik a többi kép forgatagában, még akkor is, ha kényszeresen próbálunk belekapaszkodni. Vagy posztoljuk facebookon.

Utóbbi esetben egyébként a barátaink elismerése és az ő vágyaiknak a ránk vetítése az, ami az élményt jellemzően utólag megszépíti. Hogy mi ennek az oka? Mindannyian láttunk már filmeket. Vágóképnek betesznek egy shotot arról, ahogy a homokot a tengerparti hullámok lélegzetelállítóan terelgetik a habokkal és szinte előttünk van, érezzük, ahogy ez a mi lábunkkal történik. Figyeljük vagy öt másodpercig. Azonban mindannyian láttunk már Tarr Béla filmet is – képzeljük el, ahogy ezt a jelenetet öt percig vagy akár még tovább nézzük. Picsa unalmas, nem? Néhányan simán felállunk és elegünk lesz az egészből. A jelenség oka nem az, hogy a kép hirtelen elveszíti a jelentőségét, hanem egész egyszerűen az, hogy nagyon hamar ráununk a szépségekre. A nyaralásunk, életünk, utazásunk nem egy zanzásított összefoglaló, nem egy fotóalbum. A szépség olyan, mint egy vicc: nem akarjuk hallani a csattanót egymás után ötvenszer, nem lesz tőle szórakoztatóbb a vicc.

A mentális képek a fejünkben erősen szerkesztett változatai a valóságnak és emiatt sokan az átélt járulékos élményekkel megpakolt nyaralást egyenesen kudarcnak értékelik. A facebookon minden rendben van, hiszen csak azok a dolgok kerülnek ki, amik a mások fejében élő mentális képek replikái: nincs fotó a harmadik napja ugyanolyan all inclusive menüről, a közepes ízű és kis pohárban mért sörről, a medence szélén lekopott csempéről, az ezeréves, randa tévéről, amit ki tudja miért betettek a hotelszobába, vagy a nyolc órás buszútról, amivel a piramisokhoz értünk. A világ márpedig telivan mundán, kurva unalmas dolgokkal, kivétel nélkül mindenhol.

A fejünkben nincsen kép arról, hogy harmadszorra hallgatjuk végig a Ryanair undormány lottery reklámját csutka hangerővel, mire épp elaludnánk a gépen, vagy nincs lefotózva a széthugyozott budi az autópályalehajtónál, amikor a kényelmetlen ülésű, bérelt Fiat Pandával megpróbálunk eljutni a sziget déli csücskébe, egy bauxitfeldolgozó üzem mellett.

És a legrosszabb mindközül, a legnagyobb faszarc, aki mindig minden utazásunkon ott van: mi. Mi mindenhol ott vagyunk, az összes szorongásunkkal, elégedetlenségünkkel, frusztrációnkkal, elvárásainkkal és kétségbeesésünkkel. Valamiért magunkat sosem úgy képzeljük el ezekben a képeslapokban, hogy épp azon stresszelünk, hogy elérjük-e a hatos vonatot, vagy hogy az utazásszervező átbaszott-e épp a motorcsónak költségeivel. A látképbe mindig belerondít a vállalhatatlan, rideg valóság, a csomag, amit mi magunkkal viszünk. Ami azt illeti, belőlünk sokkal sokkal több lesz ott az utazás végén, mint ami a fejünkben élő fotón szerepelt. Minden utazást elbaszunk azzal, hogy magunkkal visszük a legirritálóbb dolgot, amit csak el tudunk képzelni, amitől főképp meg akarunk szabadulni: magunkat.

A puszta tény, hogy rengeteg időt és energiát invesztálunk abba, hogy fizikai valónkat egy másik helyre juttassunk egyáltalán nem fog minket közelebb juttatni ahhoz, amit valójában keresünk az utazásban. A szomorú valóság, amit minden utazási iroda, facebook poszt és légitársasági brossúra eltitkol előlünk: hogy valószínűleg az utazásról való álmodozás közben valójában már átéltük a legjobb dolgokat, amiket az adott utazás nyújtani tud számunkra.

 

 

 

  • SpaceWolf

    Nice.

    • vau

      Ennek ellenére tök király utazni, csak nem kell azt hinni, hogy megváltás lesz az utazás ténye.

      • SpaceWolf

        Nekem vegyes tapasztalataim vannak. Volt olyan utazás ami sokkal többet adott annál is mint amiben reménykedtem.

        • mokusON

          trippert ?

      • Bernard Black

        nekem mindig az a bajom, hogy túl sok mindent kellene túl kevés időbe belezsúfolni, viszont bédekkerrel utazni meg abszolút proli dolog. viszont lassan kezdek rájönni, hogy nem kell messzire menni, itthon is elég csak kikapcsolni a netet egy pár napra, és csak úgy ellenni, lesántulni, mászkálni, nézelődni, nagyokat röhögni, ilyenek.

        mondjuk az Őrségbe még el akarok menni kirándulni valamikor.

        • vau

          Utazás is a state of mind 😛

        • Magister Ludi

          az egy igen klassz kis hely!
          Van, ahol a macsekok az aszfaltút közepén heverésznek és napoznak, annyira ritkán jár arra autó. Az egyik településen a helyi bolt nyitvatartása: hétfő-kedd, meg csütörtökön 8-12, és ennyi.

          • D. Pin Trouble

            Arrafelé kicsit más lehet az értelmezése a friss kifli fogalmának…

          • Magister Ludi

            sütsz magadnak otthon

      • Bo

        Lehet, hogy sokan indulnak el így, mostanában meg már különösen, hogy megváltást várnak egy úttól. Nekem még nem volt ilyenem, pedig dolgoztam is már külföldön. D enem is voltam még soha olyan kilátástalan helyzetben…

    • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

      Ott már voltam.
      Kétszer.
      Keletre a kikötőtől van egy kis rejtett sziklás öböl monikinizős lányokkal.

      • SpaceWolf

        Most a nyáron a spanyol tengerparton kb az volt furcsa, ha valamelyik nő nem monokinizett… Egész jó trend, csak tudni kell nem odanézni még véletlenül sem, ha a nyugdíjas különítmény jön ki a vízből…

        • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

          A sziklás öböl volt a lényeg, a kikötőtől a másik oldal a plage d’anglais nagy kavicsos.

  • Bo

    Talán ebből élnek a katasztrófaturizmus elindítói is: szépen elkendőzhető, hogy egy rakás szar valaki, ha olyan helyre látogat, ahol még minden más is szarabb, sőt, még szarabb. Nem is a borzongás vagy a kukkolás élménye miatt, mint inkább a fedőélmény miatt (mivel az út tétje a túlélés maga). Hát el tudsz képzelni egy tejfakasztó bulit Észak-Korában Kiméknél? Na ugye. Magyarországon is biztosan vannak fedőfiúk – egyet már biztosan ismertek heh – és lányok is, akiknek mi számítunk katasztrófahelynek, pedig nem is turistaként vannak itt, hanem életélményért. Annyit hozzátennék viszont, hogy ha elegendő ideig utazol (nem 2 hét), akkor egy kicsit azért alakul ám a személyiséged, és már nem ugyanaz az ember fog hazatérni.

  • orizatriznyák

    Jó pár embernek az orra kötöttem, megígértettem velük, hogyha külföldön vannak küldjenek egy kibaszott képeslapot, amit majd öregkoromban nézegethetek. Nem kell Agamemnón-maszkja, Tutanhamon szarkofágja, nyolcszarvú unikornis, más galaxisból egy neutroncsillag darabja…nem kell szuvenír.! Hát nem, azért se.
    Most meg itt állok, (ülök) képeslap nélkül. 🙁 Mondjuk haver hozott egyet a településről, ahol élek, miután hazajött egy év múlva az usából. Köszi. Na? “Hát azt nem mondtad, hogy miről legyen a képeslap” és ez kb húsz év alatt. Kész vagyok vazze. Csak a képeslapról jutott eszembe, mivel a cikket nem olvastam, ugyanis csak kommentelni járok ide. 🙂

  • Pszipszina

    Hát nem tudom. A tengert nem lehet megunni. Ha örökké körülvesz, ha naponta többször-akár sietve is-elmész mellette, akkor sem. Ha valami elképzelhetetlen okból pár napig nem látod, hiányozni fog. A látnivalók, múzeumok klisék, ha ráadásul sorba kell értük állni, felejtősek. A strand is dögunalom, de egy pohárral délután-este leülni és bámulni a hullámokat akár éjfélig, az maga a transzcendentális meditáció.

    • Bernard Black

      sosem töltöttem elég időt a tengernél ahhoz, hogy megszokjam, de meg tudnám szokni.
      de a fák zúgása valami hasonló

      • Fisherman’s wife Margit

        Egyik kedvenc nyári hangom a nyárfák zúgása. Mint a tenger, tényleg. 🙂

  • D. Pin Trouble

    Hey, utazós posztot ígértél, nem depresszív filósat.
    De arra jó lesz, hogy majd mutogatom az asszonynak ha megint mehetnékje támad.

    • vau

      A Jón tenger következik majd, de azzal többet kell geciznem.

      • D. Pin Trouble

        Ennél? Nekem egy ilyet egy fél életbe kerülne megírni, már ha egyáltalán…

        • vau

          Albániáról is szeretnék írni, de arról úgy kell okoskodnom, hogy sosem voltam még ott, csak a part közelében.

          • D. Pin Trouble

            Ja, úgy én is láttam, Korfuról, sok-sok éve, de egye fene, tied lehet a téma

  • egyedi

    a fizikai élmény, egy fürdés, egy séta, a látvány, hogy élőben látod, szerintem nem ugyanaz, mint gondolatban.
    én magammal is elég jól elvagyok általában.
    persze biztos vannak negatívumok is, de élmény valószínűleg több ér, mint a sima hétköznapokban. amikor elindulunk, akkor más állapotba kerülök. és ez jó érzés. könnyebben lepereg a rossz.
    úgy tűnik te nem vagy túl jó passzban 🙁

    • vau

      Dehogynem, három tervezett utazás van előttem novemberig, csak én nem áltatom magam ilyenekkel, hogy ott majd jobb lesz, maximum azzal, hogy más dolgokat akarok majd csinálni, mint hétköznap.

      • egyedi

        akkor neked itthon is nagyon jó :))
        hova utazol, ha nem titok?

        • vau

          Mászni, hajózni meg strandolni.

          • egyedi

            jól hangzik 🙂

  • Magister Ludi

    pont volt az index2-n a Mai Manó Ház blogján egy kis írás arról, hogy a mai korra jellemző a szabadidő eltöltésének kurdarca. Hasznosan, eredményesen akarjuk eltölteni azt is, belepaszírozunk egy csomó programot, mert a semmittevés bizarr élménye sokak számára szokatlan.
    Én azt mondom, tanuljunk meg újra lustizni!

  • SpaceWolf
    • vau

      Kicsit ilyenkor azért büszke vagyok magunkra.

      • SpaceWolf

        Ha a kasnyik tényleg itt bukkan fel újból akkor azért zabos leszek…

        • Bernard Black

          nem bírná a tempót

  • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

    Tatabánya rohadt jó. Így mennél föl a turulhoz, rendőrök zárják az utat, futóverseny van. Nem baj, kivárod, gyerkőcökkel mész barlangokat nézni. Barlangban vélhetőleg doboltak a vörös a Nap le ment-e ritmusára, szanaszét dobált sörösdobozok, gecis óvszerek, hangulat.
    Barcelonában Parc Güell, Gaudi ház, lányodnak mutatod, hogy nézd, kicsim, nincs egy egyenes vonal. Nyírt fű a villamossínek között, fagyizás a Sagrada előtt egy kávézóban, tépi a hajad a vihar kint a kikötőben.
    Asszem, Tatabányát választanám.

  • Max

    Most azért szívesen utálnàm az életem az itt helyett Mallorcán.