Kurt Cobain: 50 (27)

Oké, akár szeretted, akár nem, azért tudtál róla, hogy van egy ilyen Kurt Cobain nevű faszi vállig érő hajjal meg egy gitárral, és olyan kedvesen-szomorúan elénekelget, néha szolidan vadulva, úgy nagyjából meghatározva a kilencvenes éveket. Jó, közben – még ha nem is egyedül – behozta a köztudatba a grunge-ot (bár én a Soundgarden meg az Alice in Chains mellett sose bírtam elfogadni, hogy a Nirvana is a grunge része lenne), még életében egy ikon lett, és ezt az egészet tökéletesen le is szarta.

No meg főbe is lőtte magát, ha nem számítjuk ide a halálát övező konteókat – akármi is történt, az tuti, hogy komoly hatással volt egy generáció zenei ízlésére, sőt, a mai napig egy csomó mindenben visszaköszön a zenéje és az a hippis-jófej-laza világnézet, amelyet képviselt.

Cobain lánya, Frances Bean Cobain twitter-üzenetben emlékezett meg róla, hogy apja ma, február huszadikán töltötte volna be az ötvenet, a rajongói pedig a kedvenc idézeteikkel emlékeztek meg róla. Szokás úgy emlegetni, mint aki kiállt a szexizmus és a gyűlölet ellen, mint aki utálta az „izmusokat”, és úgy érezte, hogy a generációja már túl mélyen süllyedt az apátiába – mondjuk a zenéit elhallgatva ebbe hol beletörődött, hol meg dühöngött rajta egy sort.

Állítólag baromi jó koncerteket adtak a Nirvanával – a fene tudja, azok biztosan a mai napig áldják a szerencséjüket, akik véletlenül eljutottak a budapesti bulira.

Az Unplugged után nyilatkozott is: itt sem rocksztárkodta túl magát, azon röhögcsélt, hogy mekkora buli lenne már később bobdylanesedni, és egy szál akusztikus gitárral kiülni, és elmesélni, hogy mit gondol a világról.

Az biztos, hogy nekem meghatározta a kilencvenes éveket, leginkább a kamaszkorom elejét, amikor nyilván én is hallgattam, aztán nagyon gyorsan új utakat kerestem, mert már túl sokan hallgatták, én meg lázadni akartam. Azért a mai napig eszembe jut, ha véletlenül meghallok egy Nirvana-számot, hogy nahát, volt időszak, amikor az MTV még értékelhető zenét közvetített.