Luna

Luna 1999 őszén látta meg a napvilágot, nem messze Seattle városától, a Puget Sound öböl vizében. Ja, igen. Luna egy orka volt, azért ez a viszonylag mostoha szülőszoba.

Egy meglehetősen népes családba érkezett az újszülött kardszárnyú, körülbelül 80 tagot számlált a helyi orka közösség. A kis csoport amiben az anyja is úszott, 5 főből állt, ez volt a szűk család. Aki először megpillantotta az újonnan érkezett egyedet, lefényképezte, és bejelentette az illetékeseknél, hogy bővült a populáció. Egyúttal azt is hozzátette, hogy furcsa vielkedést tapasztalt a megfigyelés közben. Az újszülött borjakat az anyák közvetlenül maguk mellett szokták tartani, a csoport többi része pedig mindig a közelükben van, biztonságot nyújtva ezzel. Luna esetében azonban a megfigyelő nem látta a csoport többi tagját, és az anya is elég lazán úszkált, sokszor hagyta elkalandozni a borját. Ez egészen odáig fajult, hogy a Luna egy másik csapathoz csatlakozott egy idő után, szerencséjére ott volt egy nőstény aki szintén nemrég szült, és még volt teje. Meg hajlandósága is szoptatni, így a kis orka nem halt éhen. Érdekes módon egy évvel később már az eredeti csapatban tűnt fel az igazi anyja oldalán, mégpedig normál anya-gyerek viszonyt produkálva. Az ilyesmi nem annyira ritka egyébként a kardszárnyúaknál, a fejlett szociális érzékenységüknek hála gyakran fogadnak be csoportok úgymond idegen egyedet maguk közé.

Kis csapat a felszínen

Az immár 6 főt számláló delfin csapat egy időre eltűnt a megfigyelők szemei elől, és sokáig nem is került elő. Kiéve Lunát, ő több száz kilométerrel arrébb, a Vancouver közelében található Nootka Sound sötét vizében bukkant fel ismét, immáron teljesen egyedül. A kutatók azt feltételezték, hogy valami nagy szerencsétlenség történt, és ennek a fiatal delfin szemtanúja volt. Érkezése majdnem pontosan egybeesett egy helyi indián törzs vezetőjének a halálával. Ambrose Maquinna érezte, hogy közel a vég, és elmondta népének, hogy visszatérését vagy farkas, vagy orka alakban várják majd. Halála után mindössze négy nappal megjelent a fiatal egyed, szóval az indián törzs kipipálhatta a nagyfőnök visszatértét is, teljesen egyértelmű jelnek vélték az állat feltűnését. El is nevezték szegény Lunát, megkapta az elhalálozott őslakos nevét: Tsux’iit. Szerencsétlen delfin csak legyintett, hogy furcsák ezek az emberek itt a kanadai határ közelében, na.

Luna az első időkben teljesen úgy viselkedett, mint egy normál kardszárnyú. Lehetőleg kerülte a hajókat, az embereket, szépen megtartotta a távolságot. Azonban a már említett szociális érzékenység nem pihent, az egyedül lévő delfinnek szüksége volt valamilyen társaságra. Egyre közelebb került a környéken hajózókhoz, gyakran tűnt fel immár csónakok, és kompok mellett, ahol meg tudta figyelni az utazó embereket. Azok persze lelkesen fotózták, beszéltek hozzá, és nem meglepő módon elterjedt a hír, hogy a Nootka Sound hideg vizét egy barátságos orka járja. Kialakult egy kölcsönös bizalom ember és állat között, ami egészen odáig terjedt, hogy már fizikai kapcsolatot is létesítettek a szereplők. Luna hagyta magát vakargatni, simogatni, sőt egy idő után már kifejezetten igényelte is. A másik oldalról meg ott volt az, hogy a vízen lévő csónakokkal szó szerint játszott a fiatal kardszárnyú. Eleinte csak követte azokat, később viszont rájött, hogy a meglehetősen nagy erejét kihasználva el tudja torlaszolni azok útját, így marasztalva kicsit tovább a “játszópajtásait”.

Orka – kutya jóbarát

Ez volt az a pont ahol az illetékesek úgy érezték, hogy közbe kell avatkozni, és vissza kell terelni az orka és az emberek kapcsolatát valami szolidabb mederbe. Hiába jóindulatú ugyanis Luna, a testi ereje olyan nagy, hogy óhatatlanul is gondot okozhat, ha mondjuk véletlenül felborít egy csónakot. A hatóság emberei elkezdték járni a környéket, és felvilágosítást tartottak az embereknek, hogy hogyan viselkedjenek az állattal. Mindenkinek azt javasolták, hogy a fizikai kontaktustól feltétlenül tartózkodjanak, továbbá ne etessék a delfint, mert ezzel csak még inkább szorosabbra fűzik a kapcsolatot vele. A turisták is megjelentek közben, Luna híre messzire ért. Mindenki szeretett volna róla fényképet, amit otthon mutogathat  a haveroknak, hogy nézzétek, itt egy orkával spanolok éppen! Már nem csak nyílt vízen lehetett találkozni az állattal, beúszott kikötőkbe is, a mólókon ácsorgó emberekhez, ilyenkor azért gyakran összeszedett kisebb-nagyobb sérüléseket, mert a hajóforgalom természetesen nagy volt.

A hatóságon egyre nőtt a nyomás, hogy kezdjenek valamit a helyzettel. Azon kívül, hogy mind az orka, mind az emberek közvetve veszélynek voltak kitéve a szituációban, ott volt még egy másik aspektus is. Szakértők hívták fel a figyelmet arra, hogy minél tovább tartózkodik Luna az emberek közelében, annál nehezebb lesz visszaszoktatni a fajtársai közé, nem fog normális kardszárnyúként viselkedni soha, ha nem változtatnak valamin. Úgy döntöttek, hogy befogják a fiatal egyedet, és elviszik valahova messzire, ahol visszailleszkedhet a rokonai közé. A befogással volt már tapasztalat egyébként, mert amikor Luna megjelent Vancouver környékén, vele szinte pont egyidőben egy másik árva kardszárnyú is felbukkant. Ő volt Springer, akit sikeresen befogtak, és visszavittek az eredeti csoportjához Seattle környékére.

Springer szállítása

Szóval a relokáció mellett megszületett a döntés. Több elképzelés is felmerült, a finomabb verzió az volt, hogy kicsalogatják a nyílt vízre Lunát, méghozzá egy olyan időpontban amikor egy másik kardszárnyú csoport a közelben halad el. Reményeik szerint őket meghallva a fiatal példány csatlakozott volna a többiekhez, és önként elhagyta volna velük a térséget. A másik megoldás kevésbé volt kíméletes, aszerint becsalogatták volna egy úszó csapdába, ahonnan már ki lehetett volna emelni, és elszállítani. Ahogy híre ment a terveknek, az őslakosok természetesen visszatértek a történetbe. Meglehetősen zabosak lettek azért, hogy a reinkarnálódott törzsfőnököt csak úgy arrébb akarják lapátolni pár száz kilométerrel. Hosszas egyeztetés után abban állapodtak meg az illetékesekkel, hogy az első tervet nem fogják akadályozni, de ha meglátják, hogy be akarják fogni Tsux’iit főnököt, akkor hirig lesz.

Jól van, csesszétek meg. Mondjuk ha a főnökötöknek lenne annyi esze, hogy nem gázoltatja el magát hajókkal, az sem lenne rossz, de mindegy…

Szóval maradt az “A” terv, elkezdték gyakoroltatni az orkával, hogy kövesse a hatóság hajóját. Ez nagyon jól ment egyébként, bőven elhagyta az állat az öböl területét, követve a “csalihajót”, mint egy kiskutya a gazdáját. Már csak a megfelelő alkalomra kellett várni, és figyelni, hogy mikor kerül közel a területhez egy átutazóban lévő orka család. Mikrofonokat telepítettek a Vancouver-sziget partjai mellett a vízbe, hogy hallják, ha kardszárnyúak “beszélgetnek” a környező vizekben. Önkéntes pilóták vállalták, hogy járják a környéket, és fürkészik a vízfelszínt felbukkanó hátúszók után kutatva. 2004 tavaszán úgy tűnt, hogy komoly esély van a terv végrehajtására, mert Luna családjához tartozó egyedeket láttak közeledni a Vancouver-sziget nyugati oldalához. Azonban a csoport nem jött soha 100 kilométernél közelebb, és hiába ez volt az eddigi legjobb alkalom, ez a táv túl nagynak bizonyult. Az “A” terv befuccsolt, jöhetett a befogás.

Egy csónakkal kezdték el csalogatni a delfint a vízben lebegő lekerített eszköz felé, azonban valami apróság közbejött. Az őslakosok betartották a szavukat, és amikor megláttak egy befogási kísérletet, ők is nyomban vízre szálltak. Kenujaikkal messzire csalták Lunát az őt befogni szándékozó illetékesektől. Nem volt őszinte a hatóságiak mosolya, fogalmazzunk úgy. Akkor meg aztán pláne nagy anyázás volt, amikor maga a delfin adott nekik egy laza mélytorkost. Egyik alkalommal ugyanis sikerült odacsalni a dokk szájához, már majdnem bent volt. Azonban egyszer csak alámerült, alulról megkerülte az őt követő csónakot, és orral betolta a csapdbába. Természetesen ezen a ponton már a tömeg is kellően nagy volt a partokon, az emberek meglehetősen jól szórakoztak az eléggé komikusra sikeredő befogási kísérleteken. Szóval a víz felett hullámzó ordenáré röhögés nem dobta fel a vízen lévők morálját. több probálkozás után végül feladták a kísérleteket, és úgy döntöttek, hogy akkor onnantól kezdve Luna dönt a saját sorsáról. A delfin maradt, az emberekkel való szoros viszony szintén.

2006 tavaszán bekövetkezett az, amitől a szakértők féltek. Az öbölben hajózott a General Jackson nevű óceáni vontatóhajó, amit az orka nagyon is ismert, és szeretett a legénységével játszani. A feltételezések szerint azon a napon is meg akarta lepni a hajósokat, és játékosan megközelítette a vontatót. Azonban valami figyelmetlenség során a hajócsavarok közelébe került, azok pedig nagy teljesítményen üzemeltek, és beszívták a kardszárnyút. Halála után a közvélemény a hatóságok ellen fordult, pedig ők aztán tényleg igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt, hogy megóvják Luna, és a környezete épségét…

A történetet jópár helyen bemutatták már, több dokumentum film készült, valamint egy egész estés családi film is. A Luna: Spirit of the Whale sok jelenete a valójában megtörtént eseteket mutatja be. Az előző cikkben már gondolkoztam, hogy ezt a sztorit is megosztom veletek, de túl sok lett volna terjedelemben. Ha esetleg valaki még szívesen olvasna a kardszárnyúakról, az itt megteheti:

 

  • vau

    Vegyünk egy bálnát.

  • The Winter Soldier ⭐

    Úgy tudtam, hogy rossz lesz a vége :'(

  • :/

    😢😢

  • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

    #everydayismonday

  • taro

    tiltsuk be a hajókat.

  • KingaA

    Nemrég olvastam egy leírást a delfinfélék agyáról, izgalmas volt. Másképp van összerakva az agyuk, mint a többi emlősnek, van például egy külön agylebenyük az érzelemfeldolgozásra, ami az embernél hiányzik. Azt még nem tudjuk, hogy ez milyen viselkedéssel áll összefüggésben, de arra utal, hogy másképp működnek érzelmileg.

    Ha felmerült volna a kérdés, hogy miért nem altatták el Lunát a szállításhoz: a delfinféléket nem lehet altatni, mert náluk minden lélegzetvétel akaratlagosan történik, és altatás közben egyszerűen megfulladnak.

    És még egy fun fact: a cetek legközelebbi rokonai a párosujjú patások, azaz a teve, tehén, szarvas… Kösz, Darwin.

    • orizatriznyák

      Akkor a “hogy a delfin rúgja meg” mondás ebből eredhet.

      • KingaA

        Most, hogy mondod!
        De a delfincsorda kifejezés tényleg találó.

    • 

      és a viziló!

  • egyedi

    kéne egy Luna ide a kompra is.stresszoldónak

    • ✪☼­­

      Stresszelsz?

      • egyedi

        én? nem. főleg vau szokott :))

    • Magister Ludi

      • egyedi

        de rég hallottam :)))

    • The Winter Soldier ⭐

      Itt vagyok én.