Mélyűri hógolyók

1908 június 30-án reggel egy hatalmas robbanás ledönti a lábukról a közép-szibériai Vanavara település lakosait, betöri a házak ablakait, a környező erdőket pedig gyakorlatilag megsemmisíti. A robbanás epicentruma kicsit több mint 60 kilométerre volt a településtől, mondhatni óriási szerencsére. A helyszínre érkező emberek sugárirányban kidöntött fákat, szénné égett állati tetemeket találnak. A pusztítás mértékét jól jellemzi, hogy még 40 kilométerre az epicentrumtól is találtak kidőlt fákat, a tajga ezen a területen gyakorlatilag le lett borotválva. A szemtanúk egy az égen megjelenő tűzgolyóról számoltak be, ami nagy sebességgel haladt az égbolton, majd körülbelül 6-8 kilométer magasan felrobbant. A történet a tunguszkai esemény néven vonult be a történelembe, igazán remek táptalajt adva a különböző ufó, antianyag és egyéb konteó hívők csatározásainak arról, hogy valójában mi történt. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy egy üstökös vagy hozzá nagyon hasonló tulajdonságokkal bíró égitest lépett be a Föld légkörébe aznap, és kb 500 kilométer megtétele után a súrlódástól felrobbant, nagyjából 10-20 megatonna energiával. Ez elég combos robbanásnak számít, nagyjából ezerszerese a Hiroshima városára dobott Little Boy atombombáénak.

 

 

Nézzük hát meg, hogy miként is fest egy ilyen üstökös. Leginkább egy piszkos hógolyóhoz hasonlítják, ami a naptól távol keringve ugyanolyan szürke és unalmas objektum, mint mondjuk egy aszteroida. Nem nagyon csinál semmit, csak kering az űrben, egészen addig amíg napközeli pályára nem kerül. Ekkor ugyanis a napsugárzás felhevíti a felszínét, ahonnan a fagyott gázok és egyéb illékony matériák felolvadva elhagyják a magot, magukkal rántva a jégbe ágyazódott egyéb szilárd anyagokat is. A kiszabadult részecskék egy igencsak ritka légkört alkotnak az üstökösmag körül, ezt a jelenséget nevezzük kómának. Minél erősebb a napsugárzás annál hevesebb a kiáramlás a magból, és hamar kialakul az üstökös csóvája is, amit azok a részecskék alkotnak, amik kilépnek a kómán túlra, megalkotva a jellegzetes csóvákat, amiket már az őskori ember is ámulattal nézhetett a csillagos égbolton. A kiszabaduló por- és gázrészecskék természetesen nem ugyanazt az utat járják be, a porrészecskék általában egy görbe mintát alkotnak a pálya mentén, míg az ionizáció miatt láthatóvá váló gázrészecskéket a napszél és a sugárzás nyomása sokkal egyenesebb mintába rendezi a mágneses vonalakat követve. Az üstökösök csóvája nagyban segített felfedezni a napszelet, ami a Napból kiáramló plazma és mágneses tér, és hasonlóan a légköri szélhez befolyásolja az útjába kerülő részecskék mozgását. (IGEN, lehet vele vitorlázni is, erről lesz majd egy másik írás.) Az üstökös esetében ez a jelenség úgy nyilvánul meg, hogy a csóva mindig ellenkező irányba áll a Naphoz képest, magyarul amíg az üstökös befelé tartó pályán van addig maga mögött „húzza” azt, távolodva viszont a csóvát látjuk előrébb.

 

 

Több családba soroljuk ezeket az égi vándorokat, jellemzően a keringési periódusuk határozza meg, hogy hova tartoznak. A rövidperiódusú üstökösök keringési ideje 200 év alatt van, ezek valószínűleg a Kuiper-övből és a Neptunuszon túl taláható úgynevezett szórt korongból származnak. A hosszúperiódusú család tagjai 200 évtől gyakorlatilag évmilliókig terjedő keringési idővel bírnak, azonban mindegyikükre jellemző, hogy a Nap gravitációs hatásában mozognak. Származási helyük valószínűleg az Oort-felhő, ami Naprendszerünk legkülső határában elhelyezkedő üstököszóna. Némelyik üstökös pályája úgy módosul, hogy kiszakad a Nap gravitációs mezejéből, és elhagyja a Naprendszert, ezeket egyszer megjelenő üstökösöknek nevezzük.

 

 

Mivel egy üstökös igencsak feltűnő jelenség az éjszakai égbolton, ezért az emberek már évezredek óta figyelik az égen áthaladó csóvákat. Sokszor előjelnek tekintették megjelenésüket, uralkodók, nemesek halálának jövendölését látták felrajzolódni az égre (wishful thinking). Arisztotelész volt az első, aki felismerte, hogy nem bolygókat látunk átvonulni az égen – ez a mozgásukból egyértelműen kiderült számára. Sajnos következtetésének zsenialitását le is rombolta azzal, hogy kijelentette: ezek felső légköri jelenségek, mindössze a légkör peremén meggyulladó gázokat lehet megfigyelni. Isaac Newton állította először, hogy szilárd testekről beszélünk, amelyek jeget tartalmaznak, és a felhevülő jég párolgása okozza a látványos csóvákat. Sokan kétkedve fogadták ezt, hiszen rendkívül sok anyagnak kell kilökődnie ahhoz, hogy az óriási csóvák kialakulhassanak. A 20. században lett elfogadott a fent említett “piszkos hógolyó” elmélete, miszerint leginkább jégtömbökbe fagyott por és szikladarabok alkotják a mag anyagát. Jelen álláspont szerint nem tudjuk, hogy mi van. A NASA Deep Space-1 csapatának lehetőség lett fényképeket készíteni a Borrelly-üstökösről, a kétezres évek elején. A fényképeken egy száraz, rendkívül sötét felszín rajzolódott ki, itt-ott sugárnyalábokként kilökődő gáz és por volt megfigyelhető. A mérések bebizonyították, hogy a forró, szilárd felszín alól tör elő a kipárolgás.

 

 

Látható, hogy minél több időt tölt egy üstökös a Nap közelében, annál jobban elhasználódik, lényegében felemészti a Nap hője. Minél több anyagot veszít, annál inkább meggyengül a szerkezete. Amennyiben kellően nagy erőhatás ér egy kellőképpen gyenge üstökösmagot, akkor lesz csak igazán látványos a show. A Shoemaker-Levy az egyik ilyen példa, amit megfigyelhettünk – és még csak nem is olyan régen. 1992 júliusában a Jupiter vonzásába került üstökös több mint 20 hatalmas darabra szakadt, és belezuhant a bolygó légkörébe, jól látható nyomokat hagyva maga után. Ezek a “sebhelyek” hónapokig látszottak, nem is csoda, hiszen több mint 2 km átmérőjű “forgácsokról” beszélünk. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen őrült nagy sebességgel közlekednek ezek a hatalmas jeges szikladarabok, akkor vélhetően kevesen szeretnének egy közelebbi találkozást átélni – valószínűleg a dinoszauruszok is lemondtak volna az élményről. Az üstökösök önpusztító mivoltát nem csak a csóvájukban figyelhetjük meg, ugyanis a meteorrajok jelentős részét is nekik köszönhetjük. A kilökődő anyag a Nap körül kering továbbra is, és néha keresztezi bolygónk pályáját. Az augusztusi hónapban különösen erős a meteortevékenység, mert a Perseidák nevű rajon haladunk át. Ennek a rajnak a forrása a Swift-Tuttle üstökös, ami bár a rövidperiódusú család tagja, ennek ellenére ritkán látni, ugyanis 130 éves keringési ideje van.

 

 

A Perseidák hullása idén augusztus 13-án lesz a leglátványosabb. Aki teheti, az vasárnap keressen egy kis fényszennyezettségű helyet, és mondjuk egy pléden feküdve, sört kortyolgatva nézze meg ahogy felizzanak a sötét égbolton a kis részecskék, amelyek egykoron egy üstökös darabjai voltak. Utazásuk a Naprendszeren keresztül pont a fejünk fölött ér véget.

 

  • Bernard Black

    tervezek egy posztot Pratchettről, ő egy meteorit darabjait kovácsoltatta egy karba, mert hát lovaggá ütötték. Valami ilyet nekem is meg kéne lépnem, mielőtt még túl késő lenne, mert ennél menőbb dolgot el sem tudok képzelni.

    A hullócsillagokra meg tessék figyelni, én a Tátrában már rákészültem múlt héten, de jó helyen elképesztően faszán tud kinézni a dolog, elég elmenni a Balaton-felvidékig. Vagy az erkélyig.

  • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

    Zsírsárkányság.
    Még több ilyet.
    Nekem személyes kedvencem ahogy aerogélbe fogták fel az üstökös porát.
    És persze Hajabusza szonda, az otthonra is kéne.

  • Ziles Gizi

    Itt csak eső esett. Csillag nem,

  • Magister Ludi

    Nem tudom, volt-e kinn éjjel valaki nézegelődni, de olyan fényesség volt itt a Hold miatt, hogy a nyestek is csak az árnyékban mertek közlekedni.

  • SpaceWolf

    Nem tudom, hovy egy meteorit talált-e el az éjjel, vagy mi a rosseb, de olyan vagyok mint akit agyonvertek. Durva másnaposság, úgy, hogy egy kortyot sem ittam. Dafuq??