Miroslav Vauek: Csak úgy

Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: “Ez nem egy nap alatt szárad”
S te ennyit: “Ó, de nem ám, a dobozon szereplő felirat nettó átbaszás”
Micsoda megaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s “menjetek ti a faszomba” – ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szombat délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek nem sürögnek-forognak,
s bent vékonylazúrt lehetne venni
és fennhéjázó zománcfestékeket.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
“Igen? s hová?”

Megkérdenélek, ó, szivem virága:
“Fára bazmeg, beltérre, az istenért!”
“Ó, semmi – mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen…”
Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor támaszkodom,
miközben kávét darálok,
vagy mikor felöltöm a kabátom,
s a ragacsos polc agyamba fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
“Hová?” Fára bazmeg, beltérre. A nagyvilágon
bárhová, csak a polchoz közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzá oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlen

De ne ragadjál bazdmeg két nap után, ha egyszer huszonnégy óra van megadva.