T2

Egy héten át gondolkodtam rajta, hogy most akkor én egy jó filmet láttam-e egy idegesítő helyen, vagy egy idegesítő filmet láttam-e egy jó helyen. Na jó, nem, abban biztos voltam, hogy a plázát kurvára utálom, de nem igazán láttam az értelmét a Trainspotting folytatásának, bár végig élveztem. Aztán rájöttem: tizenöt éve láttam az első részt, és lehet, hogy pont az az öt év hiányzik az instant katarzishoz (ez is egy remek punkzenekarnév lenne, csak úgy szólok), ami nekem hiányzott, de még így is nagyot üt a film – csak talán nem azonnal.

Eleve azzal a tudattal ülsz be a moziba, hogy eltelt húsz év. Az kurva sok, de még tizenöt is az. Abban nagyjából biztos vagyok, hogy azok, akik „régi” filmként nézték meg a Trainspottingot, ezt nem is nagyon tudják hova tenni. Baromi jó, ahogy rímel az eredetire, szépek a képek, kurva jó a rendezés, de magában ez a sztori nem ér semmit, csak akkor, ha valahol te is kényelmetlenül érzed magad tőle: mi a fasz történt az elmúlt húsz évben? Mit csináltál? Jobb lett?

Hát kurvára nem lett jobb, ez a film pedig a vicces vagy nosztalgikus pillanatokat kivéve épp erre világít rá. Hála a jó égnek, a nosztalgia erősebb, mint a depresszió, de az (ex-)drogos skót prolikat elnézve óhatatlanul arra gondolsz, hogy igen, húszévesen még buli volt ez, buli volt az, lehetett hülyülni, de aztán jött az élet, a felelősség, a súly, és ezek a hülyegyerekek nem tudtak belemenni ebbe az utcába – ami a valóra vált álom lehet azoknak, akik még húszévesek maradtak, de közben sivár, szar, és mindenestül a múltra épül mindaz, amit a szereplők csinálnak. A történelem ismétli önmagát, amivel nincs mindig baj, de itt önmaga farkába harap a kígyó.

A film a flashbackekkel és a zeneválogatással együtt egy telitalálat, méghozzá egy realista telitalálat, mégsem egy szánalmas szar  – bassza meg, bele kell törődnöd, hogy te se leszel fiatalabb, vannak jobb pillanatok, vannak hullámvölgyek, de lehet még az élet buli. Csak épp szar, amikor a falat támasztod a vécé mellett egy kőbányaival.