Új rovat – Mert az irodalom is fontos

Nem titkolt célunk volt a Holdkomppal, hogy – lehetőségeinkhez és képességeinkhez mérten – szórakoztató olvasnivalót biztosíthassunk számotokra, és hát mi lenne olvasnivalóbb, mint az irodalom?

Így hát új rovatot indítunk, amelyben regényrészleteket, novellákat, kritikákat közlünk, idővel pedig talán a saját vesszőparipámra is sor kerül, szeretnék lejárt jogdíjas századfordulós kísértethistóriákat közölni – nyilván fordításban, hiszen eredeti nyelven a legtöbb elérhető a neten. Ha valaki esetleg szeretne fordítani, jelentkezzen, szívesen segítek – éveken át fordítottam, dolgoztam szerkesztőként is, együtt csak összehozunk valami értelmeset.

De jöjjön az első poszt a témában: Ognjen Spahić Patkányosítás című fejezete a Boldogság vására című kötetből, a fordító, Szabó Palócz Attila jóvoltából. Kösz!

Ognjen Spahić

Patkányosítás

Részlet a szerző Boldogság vására című kötetéből

„Hm… hm… – mondta a király. – Azt hiszem, van itt valahol a bolygómon egy vén patkány. Éjszaka hallom a motozását. Hát ítélkezzél e fölött a vén patkány fölött. Időről időre halálra ítéled; élete így a te igazságszolgáltatásodtól függ majd. Aztán minden egyes alkalommal megkegyelmezel neki, takarékosságból, mivel csak egy van belőle.”

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg; Rónay György fordítása)

„…majd Lozano tekintetét a földre szegezte, s hagyta, hogy a szavak magukban játsszanak, miközben ő úgy várta őket, ahogy a calagastai vadászok lesnek az óriáspatkányokra, hogy élve fogják el őket.”

(Julio Cortázar: Satarsa)

Az ember általában hasonlít a házi kedvencére. Átveszi a külalakját és a szokásait. Idővel egyszerre kezdenek vizelni, és egyszerre is esznek. Egyszerre mennek aludni és sétálni. Ő az egyszobás lakásban évekig tartott egy patkányt. A szürke falánk jószágot csirkehússal etette. Fritznek, a patkánynak csak egy metszőfoga volt. A másik még kölyökkorában beletört egy Coca Colás üvegbe, mondtam. De már senki sem hallgatott rám. A végeérhetetlen történetek Fritzről, a piros szeméről és már-már csaknem emberi tulajdonságairól már senkit sem érdekeltek. Átadom hát magam a hallgatásnak. Írok. A szavaknak és az eseményeknek egy patkány életéről szóló ernyedt orgiája immár az emlékezet terepére vonult vissza, s nem beszél róla senki szenvedéllyel, cigaretta és alkohol mellett. Mert minden patkánynak megvan a mag öt perce. A pszichoanalízis állatokon való alkalmazásának szakembere, a barátunk, doktor Osvald Petričević, néhány egyórás szeánszon alaposan megismerte Fritzet. Akárhányszor a patkánnyal a vállán kilépett a rendelőjéből, mindig azt mondta neki: Fritz! Ez a forma győzelme a tartalom felett! Fritz! Ő egy ember a patkányok között; egy posztmodern a modernség csatornabűzében! Fritz ilyenkor elégedett visongást hallatott, s már felkészülten várta a friss csirkehúsból álló kiadós lakomáját. De azt mondtam: a Fritzről szóló történetek már senkit sem érdekelnek. Mindemellett még azt is a fejemhez vágják, hogy megkövesedett egoista vagyok. Pontosan. Mert épp a törölt mondatok emlékeztettek arra az egy bizonyosra: Shakespeare ürügyén néhány szót magamról! Prózában ez megengedhetetlen és káros manír. Fritzről kezdtem mesélni és egyúttal – mint egy szerelmes diáklány a középsuliban – azonosultam a történet főhősével, a legbájosabb patkánnyal, aki valaha is élt ezen a bolygón. Volt benne valami wilde-i kifinomultság és bogarti arisztokratikus elegancia. De mondom: Újra azt játszod, Sam! Az ismétlés a tudás atyja, Sam, de az irodalomnak gonosz mostohája, Sam. Ugyanazt a történetet meséled már évek óta, és észre sem veszed, hogy már senki sem fordul hozzád azzal a mondattal: Játszd újra, Sam! Pedig mondom, ez tényleg egy izgalmas történet. Most mégis megállom, hogy ne meséljem el, ki tudja immár hányadik alkalommal, mintha képtelen lennék bármi másról történeteket mondani. Egy, a Fritz életrajzában megbúvó fekete folt az oka a hallgatási fogadalmamnak. A fekete foltokról pedig nehéz írni. Az ilyesmi többnyire csak holmi flekké, jelentéktelen zsírfolttá törpül a briliáns narrációban: Fritz életében, az életrajzában. Csak annyit árulok el, hogy Fritz eredetileg a szerelmem házi kedvence volt, s bizony nem kevésbé szenvedélyesen szerettük egymást, mint az öreg Jorge és María. Vak szerelem volt közöttünk, amelyet Fritz szürke szőrszálai tarkítottak – mint például, amikor olykor a nyelvünkön éreztük csiklandását –, s néha haragra is gerjesztettek bennünket. A patkányokról legalább annyit tudok mesélni, mint a szüleimről, azzal a különbséggel, hogy Branislav és Kaćuša életének históriája sokkal kevésbé volna izgalmas. Nekik hálás maradok a nagyszerű taníttatásomért. A felső középosztály apró manírjai és a gazdag házi könyvtár nélkül mindenképp sokkal nehezebben értettem volna meg, mit is jelent szeretni és szeretve lenni. De ezek az idők már elmúltak. Szerettem, de ma már nem szeretek. Szeretve voltam, de a telefon ma már napokon át oly néma, mint a döglött patkány a pincében. Az írás a feloldozás, mondtam, és nagyon is igazam volt. Így keletkezett a Patkányosítás, az első regényem, amit soha nem fogok kiadni. Több oka is van ennek, de a legélesebb kételyek a dokumentarista jellegét illetik, amitől nem tudtam a kívánt mértékben elszakadni. Volt már épp elég botrány a K. utca 49-es szám alatt, amivel nem tudtam zöldágra vergődni. A Patkányosítás kiadása pedig csak olaj volna a tűzre, még ha az én szándékaim, akármennyire nyilvánvaló legyen is ez, egészen mások. Fritz miatt kezdtem írni, hogy a fekete foltot eltávolítsam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az kitörölhetetlen. A kis barátom miatt kezdtem írni, akinek simogatását még mindig itt érzem a bőrömön. Azért kezdtem írni, mert ma már mindketten mélyen a föld alatt vannak, s megérdemlik a megváltást, amit a sírjuknál megígértem nekik, de talán nem feleltem meg a feladatnak! Minden éjjel előveszem a kéziratot, négyszáz gépelt oldalon, és sírok. Mert a Patkányosítás valójában egy csodálatos regény, amely olvasás után kiált. De a magamnak adott szavamat nem szeghetem meg. S hozzáteszem még, hogy Fritz és a gazdája, az én közeli barátom, ugyanazon a napon hunyt el, finoman szólva is különös körülmények között. Önöknek különös, de nem nekem, aki azért egy kicsit már ismerem a városi csatornahálózat sötét pincehelyiségeinek és folyosóinak titkait, a vörös szemek heves szikrázását és a vérfagyasztó visítást, mind-mind sejtelmekkel telve. A Patkányosítás felfedi ezen kellemes tapintású szürke szőrmébe burkolt misztériumok némelyikét. Ahogy az én négyszáz oldalam is jóságos szőrös monstrummá változik, amely a hatalmának, és napvilágra kerülése lehetséges következményeinek teljes tudatában rejtőzködik. Maradjon is ez így. A kéziratok ugyan nem égnek el, de megrágják az egerek. Az én szövegemmel ez is másként van. Mert ha valamely patkány bezsírozná vele a bajszát, az a kannibalizmussal volna egyenlő. A nagyon is dicső és még mindig rejtőzködő patkánytörténelem önpusztító és végzetes eltörléséről akkor még csak nem is beszélve. Osvald doktor az egyik előadásában nagyon bölcsen megjegyezte, hogy a metafizikusan gonosz patkányokról szóló mítoszok elterjedését – nem elsősorban a középkori Európában pusztító pestisjárvány, hanem – leginkább azok a tévképzetek segítették elő, amelyek szerint a piros szemük, ami, valljuk be, alig negyedükre jellemző, az ördögi eredetük jele. Fritznek egy piros és egy fekete szeme volt. Akárcsak XII. Pius pápának, akárcsak Francesco Petrarcának vagy Desiderius Erasmus Rotherodamusnak, Rotterdami Erasmusnak. Mi mást mondhatnánk még a sátáni összefüggésekről? Mindemellett a számlájukra írják még a hidegháborúban játszott aljas szerepüket, és a nukleáris hulladék terjesztését a kelet-európai országokban, akárcsak a gyanús tanítások rájuk vetülő árnyékát és egyéb különleges gonosztetteket. Valamint sok más mellékesnek tűnő bizonytalanságot, szépen leírtam ezt a Patkányosításban, mondtam. De sajnos, senki sem kíváncsi már erre. A történetek az ismételgetésükkel azonos mértékben válnak unalmasakká, ugyanakkor mégis a legendák és mítoszok patináját öltik magukra, ami részben megnyugtató és reményre ad okot. Guggolva húzódnak meg a szöveg valamely dohos folyosóján. Múlnak az évek, s majdan ismét teljes pompájukban törnek a felszínre, új fülekre, új szemekre, úgy Hollywoodra készen. Telnek a semmivé foszló évszázadok, a pusztulástól szétfeszített korszakok, a történetek pedig új jelentéstartalmakkal gazdagon felcsicsázva térnek vissza. Ilyen sorsot szeretnék a Patkányosításnak is. Osvald doktort az a megtiszteltetés érte, hogy olvashatta néhány részletét, amelyet úgy sóztam rá, mint egy anonim barátom kéziratát. Szerette volna megtartani, de nem tehettem a kedvére. Azt hittem, hogy sejt valamit, még ha tudta is, hogy semmiféle írói ambícióim sincsenek. A papírlapokat három nap múlva hozta vissza, anélkül, hogy csak egy kritikai megjegyzést is tett volna, én pedig kibírtam, hogy ne kérdezzek rá, hiszen tisztában voltam azzal, hogy nemzedékeknek írok, a kicsinyes emberi hiúság ebben nem zavarhat meg. Az új civilizációk szórják már a magvaik, én pedig a legnagyszerűbb termést fogom learatni. Manapság aligha beszélhetünk bármiféle ragyogásról. Sok-sok egyszerű történet, amit mégsem tudtam megkerülni a Patkányosítás alkotása közben. Ezek pedig nyomokban az ősi idők palimpszesztusaiból is tartalmaznak fragmentumokat, amikor még az erdők vörösen ragyogtak. Néhány ilyen részlet pedig valóban méltó a szerző figyelmére, annak ellenére is, hogy mindenki ismeri, s hogy a gyerekek is csak unalmukban mesélik, nevetve egy patkány groteszk haldoklásán a forró vízzel teli kádban, vagy a híres pornófilmen, amelyben egy törpe termetű fekete megdug egy hatalmas kant. Kezdik most már kapiskálni, hogy miért beszéltem fekete foltról Fritz életrajzában? A K. utca patkányhistóriával kapcsolatban ugyancsak gazdag fantáziával dicsekedhetek. Mind ugyanazt mesélték, mégis Fritz hőstetteire és az arisztokratikus patkányi diszkért bájára való tekintet nélkül. Sokkal izgalmasabb volt számukra A patkány megölésének 100 módja című könyv szerzőjének története, semmint Fritz stílusgyakorlatai a posztstrukturalizmus témájára. Szívesebben hallgatták a történetet a patkányról, aki pléh kekszes dobozt kirágva addig maradt ott, amíg mind meg nem ette, az utolsó morzsáig, s aztán így felfújódva már képtelen volt kimászni belőle. Amikor kinyitották, ott találták a hátán fekve, ahogy kínok közt forgatja a szemét, motyog is valamit az iszonyatos ételmennyiségtől meredten, és hány. További tizenkilenc gyilkos módszert találtak ki, amit aztán tételesen ki is fejtettek, majd megküldtek a vitatott kötet szerzőjének, hogy illessze bele a következő, immár hatodik kiadásba. A szomszéd a huszonkettes lakásból különösen büszke volt a felfedezésére. Nos, végy egy fürdőszivacsot a leghétköznapibb fajtából, és aprítsd fel olyan apró darabokra, mint a keménydobozos cigaretta fele. Amikor a darabkák megszívják magukat borecettel, a savas hatás miatt kockacukor nagyságúra zsugorodnak. Forgasd meg prézliben és helyezd el ott, ahol a patkányok a korábbi megfigyelések szerint általában összegyűlnek. Úgy hitték, hogy a falánk rágcsálók rávetik magukat, s anélkül, hogy megrágnák, egészben nyelik le a darabkákat, s mivel a patkányok gyomorsava az egyik legerősebb vegyi anyag az élővilágban, semlegesíti a végzetes falatban lévő savakat, a szivacs pedig lassan nőni és néni és nőni kezd, miközben a szerencsétlenek veszett módon rohangálnak körbe-körbe. A gyomor pukkadásig feszül és akkor beáll a fájdalmas Savas halál, ami recept címe is egyben. Egy másik leírás a heroint ajánlja a kivégzéshez, mint a gyakorlatban leghatékonyabb módszert a patkányok gyérítésére. A sokkal kevésbé bölcs döntés, a kokain használata helyett, ami az egyébként jóságos patkányokat vadállatokká változtatja, időzített bombákká, akik készek egyszerre szembeszállni a bengáli tigrissel és az orrszarvúval. A halál sárga kocsin érkezik, ez a címe annak a leírásnak, amely több módszert is elemez, hogyan tehetjük kábítószerfüggőkké a patkányokat, majd hirtelen megvonjuk tőlük ezeket az élvezeteket. A legbonyolultabb módszer alkalmazásához előbb egy kisebbfajta pulykafarmot kell létrehoznunk, jól táplált jószágokkal, amelyeknek napról napra növeljük a befecskendezett heroinadagját, így változtatva őket lepukkant drogosokká. Közismert a patkányok vonzódása a baromfihús iránt, így hát a pulykák levágása után, amikor figyelmesen felaprítják a jószágokat, a húst kötelezően kicsontozzák, a legkisebb szilánk sem maradhat benne. Ezzel a tenyésztési módszerrel akár ötszázaléknyi heroinmennyiség is elérhető a vérükben és a húsukban, amit a patkányok delírikus kéjjel habzsolnak fel. Vonjuk meg a napi adagjukat, s a heroinfüggőségük elviselhetetlenné válik, ekkor azonban az egyetlen hús, amiben ezt még megtalálhatják, már csak a sajátjuk lehet: és a végkifejlet nyilvánvaló. Fritz csak a nagyon fiatal csirkehúst szerette, és nem lehetett ám átverni holmi olcsó húsgyári hulladékkal. Különleges érzéke volt a minőségi dolgokhoz, mondtam, de ma már nincs senki, aki érdeklődve a szemembe nézne és időnként bólogatna. Nincs senki, aki meghallgatna. Még akkor sem, ha a hírhedt Horacije Ognjenovićról kezdek mesélni, akinek a híre messze túljutott a K. utca határain. Az öregnek valóban ügyes ujjai voltak. A patkányfogók, amelyek az ő műhelyéből kerültek ki, még a Christie’s aukciós ház árverésein is feltűntek, s azt beszélték, hogy ragyogó tehetségének egyik remekműve a Smithsonian múzeumának egyik polcára került. Ezt én nem tudom megerősíteni, de bárkit, akit az a megtiszteltetés ért, hogy láthatta Horacije patkányfogóit, egész biztosan nem kell nagyon győzögetni arról, hogy az ilyen, vagy talán még ennél is csodálatosabb történeteket elhiggye. A műhelyét a régi atombunkerben rendezte be az utca végében. A hatalmas hatszögletű helyiséget három, szimmetrikusan elhelyezett korinthoszi oszlop díszítette, a falakra pedig régi római mozaikok obszidiánból készült stilizált reprodukcióit akasztották, ezeket Horacije lelkesen tisztogatta. A falon, az ajtóval szemben lógott Dionüszosz, akinek az ég felé fordított tenyeréből vörösborcsermelyek eredtek. Egy széttekert héber kéziratot támasztottak a lábához, körülötte pedig hét, olvasásba mélyedt patkányt ábrázoltak. Ez a látványosság előtt szeretett az öreg Horacije pózolni a patkányfogóival, amikor egy kis jóindulatot mutatott, és beengedte a földalatti királyságába valamely unalmas tévéstábot. Patkányfogók? Talán elég lesz csak egyről beszélnünk ahhoz, hogy a maga teljességében megérthessük Horacije poézisének lényegét. Különleges remekműnek tartotta, és ezt az egyet csak az igen alaposan megválogatott vendégei láthatták Horacije évi bankettjén, amelyet hagyományosan minden március 15-én tartott meg, Caesar halálának napján. Amikor először meghívott, a központi márványemelvényen a legfinomabb aranyszegésű selyemmel letakarva egy szikla állt, amelynek elülső részén átütött az ezüst véset: Caius Iulius Caesar; egy sorral lejjebb, valamivel kisebb betűkkel pedig: Orbi et urbi. A kellemes csevegések és mindenféle pletykálkodások beszédfoszlányait, amelyek között kifejezetten gyakran fordult elő Fritz neve, kezdetben csak halkabban, majd egyre hangosabban többször is megszakították Wagner Az isktenek alkonya című operájának hangjai. A füstös, tejes fények égővörös tompaságba mentek át, s amikor a zene immár elviselhetetlenül felerősödött, az ajtóban fekete lepelben, a legfinomabb púderekkel meghintett arccal megjelent Horacije Ognjenović, isten a patkányok között, apostol az emberi világban, ahogy a legtekintélyesebb irodalmi, kulturális és társadalmi havilapunk kritikusa írta róla. Az egyik talapzatba rejtett reflektor Dionüszosz fejére fókuszált, majd lassan a héber kéziratra vetődött a fénye. Kinyílt az addig rejtett ajtó, és a tekercsből előlépett a legnagyobb patkány, amelyet életemben láttam. Maximus a farka végétől az orra hegyéig olyan hosszú volt, mint egy szabványos számítógépes billentyűzet. Nyilvánvaló, hogy nem állítom azt, hogy mindez spontán módon történt volna. Feltételezhető volt, hogy Dionüszosz alakja a látogatók elől titkolt, kulisszák mögötti történéseket rejtett. Vélhetően ott bújt el a héber kézirat mögött Horacije asszisztense is, aki a nyűgös Maximust egyszerűen csak seggbe rúgta, hogy a gyémántokkal díszített koronával a fején teátrálisan sétáljon el Caesarig, és ott hagyja magát elfogni. Azt beszélték, hogy mind a hat mozaik egy-egy termet rejtett, amelyek mindegyike, a maga módján, szerepet kapott a látványosságban; susmorogtak arról is, hogy a fehérarcú, feketeruhás ember tulajdonképpen nem is Horacije Ognjenović, hanem csak egy ügyes színész, aki kiválóan betanulta a szerepét, s hogy rajta kívül – az egész projekt mozgatójaként – még egy egész kis művészcsapat vett részt a produkcióban. Ezt beszélték. Igen. De ma már senkit nem érdekelnek az én tudományosan felépített elbeszéléseim. Alig kezdek bele ugyanis Horacije Ognjenović legendájába, mindig a szavamba vágnak, mert tudni akarják: Hogy működik Horacije patkányfogója? Hogyan emeli Maximus a lábát, ahogy Caesar felé halad? Mit motyog Horacije, miközben lerántja a vörös leplet a szerkezetről? Átkozom a kíváncsiságukat! Fritz és a szeretőm egészen másmilyen volt. Ők csak heverésztek ott a tarka párnák közt elterülve a padlón, és mérhetetlen élvezettel hallgatták akár órákon át is a briliáns kitérőkkel tarkított lassú mesefolyamot. Horacije patkányfogója olyan volt, mint Michelangelo legcsodálatosabb elképzeléseinek magvalósulása és egy nukleáris meghajtású mosógép keveréke. A tarka lámpasorok, kisebb és nagyobb csavarok, rugók és mikrocsipek, az áramkörök és optikai kábelek átláthatatlan labirintusa, homorú tükrök és elektromos szerkezetek, a legfinomabb aranyból készült lapocskák, gyémántvezetők, keskeny neoncsövek és neoncilinderek, miniatűr elektronikus kijelzők, vörös és zöld és kék lézerfénynyalábok, a hangszórók egyik oldalából áradó madárcsiripelés hangjaival, és halk orgonaszóval a másikon, makulátlan harmóniában működtek. Ha a Teremtő Ádámot és Évát az elektronikus mennyországgal akarta volna megajándékozni, biztosra veszem, hogy Horacije szerkezete ennek a kicsinyített változata volt. Mindent egy szinte észrevétlen gombnyomás indított be a Caesar márványtalapzatának szélén, a földön elhelyezett sárgaréz kapcsolóval. A masina fölzúgott, a maestro pedig az ég felé emelte karját, s amikor a szerkezet már teljesen lendületbe jött, az öreg meghúzódott az egyik csodálatos korinthoszi oszlop árnyékában, Maximusra várva, akinek orra alig egy pillanattal később máris a csali felé irányult. Az összes mechanikus zaj és a verklizés mind-mind két fából készült, lakkozott kar mozgatását szolgálta. Azt egyik egy száraz húsból készült almát tartott, amelyre Maximus habzsolva lecsapott, a másik pedig ugyanebben a másodpercben meglengette a hosszú láncon függő zsebórát. Lekötötte figyelmét az étel, s a hátsó lábára ereszkedve a patkány figyelmesen követte a tárgy kilengését, balra, majd jobbra, mindaddig, amíg az utolsó falattal a torkán hipnotikus álomban el nem terült a padlón. Osvald doktor meghatározása szerint Horacije Ognjenović szertartásának célja az Édenből elüldözöttek szimbolikus visszahelyezése az Édenbe, s éppen ezért rábeszélt, hogy Fritzet is vessük alá egy ilyen szeánsznak. Minden tiszteletem ellenére is, amivel az idős mesternek tartozom, Fritz felette állt az ilyesminek. S egyébként is, tisztában volt a származásával, nagyon jól tudta tehát, hogy az ő rangja, akárcsak az összes mai, többé-kevésbé eltompult rokonságának családfája több ezer évre vezethető vissza Epimys Rattus Alexandrinusig. Manapság már csak igen kevesek büszkélkedhetnek ilyen gyökerekkel. A többiek meg, semmibe véve a kisszámú Alexandrinusokat, azon ügyködnek, hogy bebizonyítsák, hogy Epimys Rattus Rattus, ez az eredendően kelet-európai teremtmény volt a távoli ősük, aki semmiféle rokonságban sem állt a porrá égett könyvtár egykori lakóival. Ez egy fikció, és legalább annyira banális, mint Horacije Ognjenović halála: a tökéletes halálrítusok megalkotójáé, amelyek olyan bonyolultak voltak, akárcsak a halál természete. Az öreg egy csatornaaknában végezte, amely színültig telt a legkülönfélébb civilizációs szenny és mocsok esszenciájával, ami pedig a tiszteletleneket arra sarkallta, hogy ironikusan megállapítsák, mégiscsak civilizáltan távozott. Illetlen megfigyelések ezek, mondtam, de nem maradt már senki sem, aki könnyet ejtene a hősi idők emlékére, amikor még valóban volt értelme a házi kedvencünkre hasonlítani, a büszke Maximusra vagy Fritzre, a gyengéd esztétára. Erről a korszakról mesélek, de ők csak gúnyosan megemelik hegyes orrukat a Holdat fürkészve, amely ma este oly vörös, mint az ősi patkányszemek. És visítanak, mint ezernyi eb, a feledést hívogatva. Miközben tintámmal kitöltöm az utolsó üresen maradt helyet is a papíron, az én Patkányosításom lassan eltűnik az éles patkányállkapcsok csattogásában. Az átkozottak habzsolva esznek, s néhány tompa böffentéssé változtatják önnön történelmüket, a bogyós végtermék bűzévé a szöveget.

(Szabó Palócz Attila fordítása)

 

 

  • :/

    Ööö, még nem olvastam és igazán nem akarok kákán is csomót keresni, de ilyesmi tartalmat – pláne egész novellákat – olvasgatni nem túl kényelmes ez a felület. Lehetne majd inkább egy részlet, plusz (legalább) letölthető pdf-ben közzétenni?

    • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

      Ezt is megnézem. De előtte egyeztetek Bernarddal, hogy vannak a szerzői jogok?

      • :/

        Vagy beépülő scribd vagy mittudomén, lényeg hogy ha abbahagyod valahol később ne az oldalról kelljen visszakeresni, meg könyvjelzőzés stb.
        Ja és kerítsétek elő Roryt, tavaly ajánlott egy regényt és elfelejtettem a címét 😁

        • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

          Vannak WP pluginok PDF-hez, de a jelenlegi megjelenéssel és template-tel abba az irányba indultunk, hogy legyen reszponzív, lehetőleg a legtöbb mobil és desktop platformon tudjátok használni.
          A PDF alapból eleg tré, a beágyazása kisebb nightmare.

          • :/

            A pdf csak egy példa volt. Egyébként lehet hogy nem a legjobb – de mint a facebook – mindenki ezt használja és ha más nem is, legalább oldalszámozás van.

          • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

            Minden olvasói, kommentelő ötletet szívesen fogadunk, meglátjuk ebből mit lehet kihozni. Bernard kurvajókat ír, nekem inkább a töltelék és shitpostok állnak jól, de itt vannak a szuperjó szerzőink mint koala, hogyhogynem, SpaceWolf, fatherstrack és persze vau. Szóval mindent PDF-be vagy más letölthetőbe exportálni nem volna egyszerű, 300 poszt felett járunk.

          • :/

            😔 Most szándékosan értesz félre? “Így hát új rovatot indítunk, amelyben regényrészleteket, novellákat, kritikákat közlünk…”
            Erre reflektáltam. Nem a posztokat kényelmetlen itt olvasni, hanem sokoldalas novellákat.

          • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

            Berci asszem átküldte Wordben, tárhelyünk is van, ezért írtam, hogy megnézem letölhetőbe hogyan lehetne áttenni, de ez alapvetően egy nem szerkesztett blog, ahol WYSIWYG az elv. 🙂

      • Bernard Black

        ez okés elvileg, a saját tartalom mindenképp jöhet, sőt, a fordításban meg direkt századfordulósat keresek majd.

    • Bernard Black

      vannak eredeti műveid? várjuk.

      • Bernard Black

        nem ironikusan értem, tényleg várjuk 🙂

      • :/

        Egyelőre egy terv, csomó vázlat és félkész grafika van, de lehet hogy majd rászánom magam… 😊

  • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

    Megnézem holnap, hogy a site adminunk tátrai távollétében tudok-e csinálni egy rendes top menüpontot, mert a tartalom egyértelműen megéri.

  • dzsungelmacs

    a patkányok márpedig jó fejek.

    • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

      Három plüss patkánnyal alszok. 🙂

      • dzsungelmacs

        otthon van az összes plüssállatom. 🙁 köztük az ikeás motkány is. de szeptemberben már tényleg muszáj lesz hazamennem, majd bezacskózom őket.

  • ApuElcseszettÉleteVagyok

    akkor ehhez rágyújtok egy ipára.

  • dzsungelmacs

    na szóval. szerintem ez egy tényleg jó rovat és igenis folytassátok, de péntek este bevetve nyilván nem lehet látványos sikerre számítani, na. 🙂

    • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

      Tök jó a péntek esti olvasottság.
      Itt vagytok mind a hárman.

      • dzsungelmacs

        én igazából akkor vagyok itt, amikor nem is érek rá. 😀 egyébként a legtöbb cikketek olvasom, csak ugye az értesítőben látom az egész posztot, aztán nem mindig kattintok ide, mert már olvastam.

      • Magister Ludi

        Én nem is voltam itt.
        Nem szép dolog ám a kisebbet kifelejteni 🙁

  • Emperor of Mankind

    És nem a Koala indította ezt el? shame

    Ja igen Koala gyere haza!

    • Bernard Black

      miért, ha én indítom el, az gáz? hát bazmeg 🙂

      • Emperor of Mankind

        Szomitej:)

        Nem, csak stílusos lett volna ha ő teszi miután visszatért a remeteségéből, de bócsy nem akartam a lelkedbe gázolni.

    • Rezsoke
      • Emperor of Mankind

        Váááóóóó , nagyon menő

    • Repatarurgyán

  • Rezsoke

    Tldr es mordor bazmeg

    • Magister Ludi

      dobd bele azt a kurva gyűrűt a vulkánba és hívd a sasokat!

  • Zombikoala

    úristen, ez kibaszott jó lett!