A 200 éves akna rejtélye

Új-Skócia partjainál terül el Oak Island, azaz Tölgyfa-sziget, és rajta a Pénz-akna, amelyet immár több mint 200 éve próbálnak feltárni, eddig sikertelenül.

Kezdjük az elején. Ez a tábla azoknak az embereknek állít emléket, akik belehaltak abba, hogy megpróbálták megoldani a rejtélyt

1690 – 1730

Új-Skóciát és Bostont mindössze 200 tengeri mérföld választja el egymástól. Ez kedvez a kalózoknak, akik az (akkoriban alig lakott) környéken tudnak pihenni, hajóikat javítani, esetleg kincseket elrejteni.

1795 

A szárazföldön lakó tinédzser Daniel McGinnis fényt lát a szigeten a szülői ház ablakából. A fény arra készteti, hogy átmenjen a szigetre, és ott alaposan körbenézzen. Amit talál; egy csaknem négy méter átmérőjű, kör alakban besüppedt mélyedést egy erdei tisztáson, és a mélyedés fölé hajló fán (amelynek ágait célszerűen lefűrészelték) egy emeléshez használatos csigát. A csiga ottlétéről nem egyértelműek a források; azonban akármit is lát ott Daniel, az arra bírja, hogy pár nappal később, két barátjával (John Smith, Anthony Vaughan) visszatérjen a helyszínre.

A fiúk nekiláttak az ásásnak. Az első ásónyomok nem csaltak; kétlábnyira a földfelszíntől egy kőrétegre bukkantak, lapos kövekből.

Ahogy ástak tovább, feltűnt nekik, hogy a föld szerkezete laza, tehát  már bolygatták. Az agyagos falban jól kivehetőek voltak a korábbi fejszecsapások, az akna átmérője pedig alig hétlábnyira (valamivel több mint két méter) szűkült le. Már tíz láb (kb. 3,04 méter) mélyen jártak, és ekkor érkeztek el a második felfedezéshez; egy sor farönk az üreg alján.

A rönkök nem véletlenszerűen helyezkedtek el az üreg alján; a végeik beékelődtek az agyagos falba, mintegy platformot képezve. Alatta üregesen kongott a talaj. A fiúk felszedték a farönköket, és ez alatt mintegy félméternyi légüreget találtak, ami alatt ismét csak földet találtak. Mintegy hatméternyi mélységbe ástak már le, amikor egy, az előzőhöz hasonló rönkplatóra bukkantak.

Ezen a ponton a fiúk hetekre beszüntették a munkát.

Amikor visszatértek, kilencméteres mélységbe ástak le. Ekkor találták meg a harmadik rönkplatót. Még fél méternyit tovább ástak, aztán egy időre feladták a dolgot.

1804

John Smith, aki a három jóbarát közül a legidősebb volt, nem adta be a derekát. Megvette a területet, és 1803-ban meggyőzte Symeon Lyndset, hogy csatlakozzon hozzájuk. Lynds egy merész hajóskapitány és egy ír pionírcsalád ivadéka volt, nem ijedt meg a saját árnyékától, és kedvelte a kalandokat.

Lynds, akit úgy is ismertek, hogy “helyén az esze”, még három ismerősét győzte meg. Robert Archibald ezredest, David Archibald kapitányt, és Thomas Harris seriffet. Megalakult az Onslow Company, és innentől komoly munka vette kezdetét 1804-ben.

Az ásás folyamatos meglepetéseket okozott. Körülbelül három méterenként újabb és újabb rönkplatókra bukkantak, (némelyiken szénnyomokkal), ezek közül a hatodik plató, nagyjából 18 méteres mélységben, agyaggal, és kókuszrosttal volt szigetelve.

Az agyag és a kókuszrost jelenléte meggyőzte a társaságot, hogy érdemes folytatni a kutatást (ezen a ponton már kútásást) Akármi is lapult a mélyben, olyannyira értékes volt, hogy szigetelni kellett miatta a rönkplatót, a Kanadában pedig egyáltalán nem honos kókuszrostot csakis akkor használták a hajóskapitányok, ha hosszú úton, értékes és fontos szállítmányt csomagoltak bele.

Karibi kókuszrost

A lelkes társaság még két rönkplatónyit ásott le, amikor végre rábukkantak az első jelentősebb leletre; egy titokzatos jelekkel írt kőlapra. Évtizedekig nem tudták megfejteni, mi áll rajta, ez alatt az idő alatt állítólag Smith tűzhelyének hátsó falaként is szolgált. Végül 1860-ban, James Leitchi nyelvészprofesszor dekódolta az írást. Abból indult ki, hogy a szimbólumok bizonyos alaki hasonlóságot mutatnak az eredeti betűvel, pl. három függőleges vonal megfelel az ‘e’ betűnek. Megfejtése alapján a tábla felirata a következő:

Negyven láb mélységben kétmillió font érték van elásva.

A kutatócsapat felderült a kilátástól, hogy mindössze negyven lábnyit (kb. 12 méter) kell még ásniuk. Hogy ki helyezte oda a táblát, erről megoszlottak a vélemények. Némelyek Kidd kapitányra gyanakodtak, mások szerint valami excentrikus barom játékos műve volt a tábla. Arra készültek, hogy a szokásos tíz lábnyi mélység elérése után ismét a szokott rönkplatóba ütköznek, ehelyett ez alkalommal jóval kevesebbet kellett ásniuk hozzá. Mivel kimerültek, aznapra befejezték a munkát.

Másnap, amikor visszatértek, az a kellemetlen meglepetés fogadta őket, hogy az aknában állt a víz. Elkezdték kimerni, de a víz valahogy mindig pótlódni látszott. Az ezredes volt az első, akinek feltűnt a különös helyzet. A csapat rájött, hogy pusztán fizikai munkával nem fogják tudni kimerni a gödröt, ezért 1804-ben felbérelték Carl Moshert, hogy gépi úton pumpálja ki a vizet. A munka egy darabig jól haladt, majd amikor már csak nyolc lábnyi víz volt hátra, a pumpa felmondta a szolgálatot.

A csapat egy évvel később próbálkozott újra. Ezúttal az volt az elképzelésük, hogy az eredeti aknával párhuzamosan fúrnak egy másikat, majd ásnak egy összekötő alagutat a kettő között. A víz azonban tizenkét láb mélységben betört ebbe az új alagútba is. Anyagilag és fizikailag kimerülve, az Onslow Company végképp feladta a próbálkozást.

1845 – 1850

Négy évtizeddel később az eredeti kutatócsapat egyik tagja, Anthony Vaughan ismét összehívott néhány embert, akikkel megalapította a Truro Company-t. Ennek a csapatnak tagjai voltak; John Gammell, Adams Tupper, Robert Creelmand, Esq., Jotham McCully és James Pitblado, valamint az eredeti csapatból Simeon Lynds testvére, Dr. David Barnes Lynds.

A csapat 1849-ben kezdett munkálatokba. Két hétig dolgoztak a víz és törmelék eltávolításán, azonban a víz visszatért.

Ekkor fúróval kezdtek dolgozni. Készítettek egy platót, amelyet az akna fölé helyeztek, és lefúrtak a mélybe.

A fúró egy darabig csak az előzetes várakozásokat igazolta. Rönkplató, légüres tér, majd ismét rönkplató. Ez alatt a fúró tölgy- és lucfenyőrétegeket ütött át, ami egy esetleges ládára utalt, majd amikor visszahúzták a fúrót, egy aranylánc apró darabkáit találták rajta.

Felbuzdulva ezen, tovább folytatták a fúrást. Továbbhaladva, a szokásos rönkplatóba ütköztek.

Egy alkalommal Pitblado valamit levett a fúró hegyéről, és megtörölte, mielőtt a zsebébe csúsztatta, ezután nyomtalanul eltűnt a szigetről. Akármit is talált, elég értékes lehetett ahhoz, hogy megpróbáljon koncessziót szerezni az ásásra. Egy dörzsölt ügyvéd segítségét kérte, azonban nem kaptak engedélyt, és Pitblado a lelettel együtt eltűnt.

A Truro Company végül ahhoz a megoldáshoz folyamodott, amihez az Onslow Company csaknem ötven évvel azelőtt. 1850 nyarán ástak egy párhuzamos aknát, amelyet azonban ugyanúgy elborított a víz, mint elődjét. Bár a dolog elkeserítő volt, két fontos felfedezéshez vezetett. Az egyik, hogy a víz sósvíz volt. A másik, hogy az apály-dagály idejével együtt változott a vízállás.

Ez azt jelentette, hogy az akna összeköttetésben állt a tengerrel. A csapat nekilátott, hogy a környéket kicsit alaposabban is felfedezzék, és ekkor jöttek rá, hogy a Smith-öböl egy része  emberi kéz műve. Gátat építettek az öbölben, így találtak rá egy korábbi gát maradványaira, és öt szellőzőakna-féle alagútra.

A csapatnak két választása volt; vagy lecsapolják az Atlanti-óceánt, vagy megpróbálják megtalálni azt a járatot, amely egyesíti az öt másikat, és összeköti az aknát a tengerrel. Utóbbit választották, és meg is találták a járatot. Azonban hiába torlaszolták el, a víz szintje nem csökkent. A társaság 1850-ben elhagyta a szigetet, és a következő évben feloszlottak.

1861 – 1866

Ebben az évben alakult meg az Oak lsland Association. A tagok megegyezésre jutottak a tulajdonossal, Anthony Gravesszel, hogy ha megtalálják a kincset, annak egy harmada őt illeti. Ezek után belefogtak a munkálatokba. 88 láb mélyen kitisztították az aknát, és 118 valamint 120 láb mélynyire a szomszédos aknákat. Ezen a ponton megpróbáltak átásni a főaknába, de ismét elöntötte őket a víz, ráadásul két hatalmas reccsenéssel egymás után beomlott az akna, és harminc láb híján a főakna is. A lentlévőeket az utolsó pillanatban sikerült kimenekíteni. Az egyetlen nyereség az volt, hogy a felcsapó víz különféle dolgokat hozott magával; egy sárga edénytöredéket, egy megmunkált borókaágat, és egy fúróval átlyukasztott fenyődarabot.

A társaság gőzgéppel üzemeltetett szivattyút állított munkába. 1861-ben az egyik bojler felrobbant, és megölte az egyik munkást. Ennek ellenére további négy éven át folytak a sikertelen kísérletek a vízjáratok eldugaszolására. 1866-ban a társaság lemondott a további kutatási jogokról.

1893 – 1932

Frederick Blair és S.C. Fraser 30 ezer dolláros kizárólagos koncessziót kötöttek a kincskeresésre, amely három évre volt érvényes. Mindössze pár gondjuk akadt; nem volt fedezetük, hogy vegyenek egy működő szivattyút, valamint sikerült beleásni az egyik mellékaknába, ami be is omlott, valamint az új-skóciai főügyész  közölte velük, hogy ha meg is lesz a kincs, az a törvény értelmében a királynőt illeti, szerződés ide vagy oda. Végül eltekintettek ettől, és csak százalékot kértek a kincsből.

A társaságnak végül sikerült szert tennie egy szivattyúra, amely azonban nem sokat ért, és mindennek tetejébe 1897-ben az egyik munkás, Maynard Kaiser halálos balesetet szenvedett. Éppen felhúzták a mélyből, amikor a kötél elszakadt, és visszazuhanva halálra zúzta magát. Innentől a legtöbben szentül hitték, hogy a hely el van átkozva.

Mivel a szivattyúzás nem vezetett eredményre, ez a csapat is a fúrással próbálkozott. 126 láb mélységben áthatolhatatlan fémbe ütköztek, ezután arrébb helyeztek a fúrót. Sikerült átütni a fémet, majd valamivel mélyebben ismét a kemény fémbe ütköztek. Amikor mintát hoztak a felszínre, amely elsőre csalódást okozott, mivel mindössze lágy kőzetet, fémtörmeléket, kókuszrostot, és tölgyszilánkokat tartalmazott.

Dr. A.E. Porter vette észre, hogy a törmelék között egy darab pergamen lapul, amin a “VI” felirat szerepel. A Harvard Egyetem tudósai megerősítették a pergamen eredetiségét.

A másik fontos lelet aranydarabkák voltak, amelyeket a fúró kezelője ugyanúgy elrejtett, mint annak idején Pitblade. Ezek az aranydarabkák aztán 1931-ben kerültek elő ismét.

A társaság megpróbálta kideríteni a vízvezető járatok elhelyezkedését. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a járatok valamiféle labirintust alkotnak. Ezt felderítendő, festékkel színezték meg a vizet. A meglepetésük határtalan volt; a festék szétterjedt az egész sziget  körül, kiveve a Smith-öbölben, ahol évekkel azelőtt az öt járatot felfedezték.

A következő évtizedekben a társaság többször is nevet változtatott. A szerencse ennek ellenére elkerülte őket, pedig Franklin D. Roosevelt is érdeklődött az ásatás iránt. A művelt, intelligens Roosevelt egy nyarat töltött Új-Skóciában, és később is vissza akart térni, de a háború megakadályozta ebben.

Roosevelt balról a harmadik a képen:

1931-ben William Chappel, aki annak idején zsebretette az aranydarabkákat, felkereste Frederick Blairt, és megmutatta neki a leletet. Chappel fivérével, fiával, és unokaöccsével betársult Blairhez, és megújították a koncessziót. A fő problémát ezúttal az jelentette, hogy megtalálják az eredeti aknát, mivel eddigre a sziget keresztül-kasul volt fúrva. Végül eltévesztettét a helyszínt, és egy másik aknát kezdtek kiásni, amelyben horgonydarabot, egy kb. 250 éves fejszét, és fókaolajjal töltött bányászlámpát találtak. Végül a pénzkeret kimerült, és 1932-ben véglegesen felfüggesztették a munkálatokat.

1935 – 1938

A gazdag tőkés Gilbert Hedden felfigyelt arra a különleges hasonlóságra, amit egy angol író könyvében található térkép, és a sziget alakja között fedezett fel. A könyv Kidd kapitány elrejtett kincséről szólt. Hedden személyesen is felkereste az írót, és nagyot csalódott, amikor kiderült, hogy az írót, Harold Wilkinset teljes meglepetésként érte a könyve és a valóság közti hasonlóság.

Hedden kutatásai mindazonáltal nem voltak hiábavalóak. Emberei az egyik mellékalagútban bányászlámpát, es dinamitot, valamint a szigeten ismeretlen agyagfajtát találtak. 110 láb mélyen egy rönkökkel elzárt útra bukkantak. Végül az ő pénzük is elfogyott, és kénytelenek voltak feladni.

1959 -1966

1959-ben a Restall család szerzett koncessziót. Éveken át kutattak, primitív körülmények közt lakva a szigeten. Egy nap a családfő, Robert, az akna fölé hajokva megszédült a mérges gázoktól, és a mélybe zuhant. Fia, aki a közelben dolgozott, a segítségére sietett, de ő is a mélybe zuhant. Két munkás próbált rajtuk segíteni, ők is hasonló sorsra jutottak. Ezzel hatra nőtt a Pénz-akna áldozatainak száma.

Restall a halála előtt egy hónappal szerződést kötött Robert Dunfell geológussal. Dunfell drasztikus módszerekkel állt neki a kutatásnak. Első dolga volt, hogy a Pénz-akna környékéről 12 láb mélységig eldózeroltassa a földet, amit aztán a Smith-öbölbe hordatott, ezzel eltömítendő a járatokat. Ezenfelül hidat építtetett a szárazföld es a sziget közé, így jelentősebb gépi erőket tudott megmozgatni.

Dunfell összes munkálata végül csak pár porcelándarabot hozott felszínre. Ő maga végül komoly vitába keveredett Fred Nolannel, a sziget tulajdonosával, és 1966-ban visszatért Kaliforniába.

1967 – 1987

Daniel Blankenship és David Tobias megkörnyékezték Dunfellt és Nolant, végül négyen megalapították a Triton Alliance-t. 60 lyukat fúrtak az eredeti akna köré,  és olyan régészeti leletekre (vastárgyak) bukantak, amik a kormeghatás alapján azt igazolták, hogy már a Pénz-akna felfedezése előtt is folyt emberi tevékenység a szigeten.

1971-ben videókamerát sikerült lebocsátaniuk a 10x járatba, amely 165 láb mélyre nyúlt, és egy sziklából faragott üregben végződött. A képek homályosak voltak ugyan, de kivehető volt rajtuk egy levágott kéz, egy emberi tetem, és néhány láda.

Végül jogi viták miatt a  csoport beszüntette az együttműködést. Azóta, különféle jogi megkötések és problémák miatt nem folynak munkálatok a szigeten.

De mi van a mélyben?

Lehetséges magyarázatok:

1. Az akna természeti képződmény. A sziget rétegződése folytán mesterségesnek tűnik, a belőle kiemelt tárgyak pedig az árapály során kerültek bele.

2. Kalózok rejtették el a kincseket, esetleg maga Kidd kapitány. Ennek ellentmond, hogy a kalózok nem voltak túl hosszú élettartamúak, ezért nem gondoskodtak öreg napjaikól, inkább élvezni igyekezték a rabolt javakat.

3. Tengeri háborúban szerzett javak, amelyeket vagy az angol, vagy a francia fél rejtett el.

4. Francis Bacont sokan gyanúsították azzal, hogy ő Shakespeare műveinek igazi szerzője. A pergamendarabka az ő műveiből való lenne, és az ő írásai rejlenek az akna mélyén.

5. Őskeresztény szentély. Dr. Barry Fell professzor jött elő ezzel a megállapításával. Fell annak az elméletnek a híve volt, miszerint már Kolumbusz előtt is utaztak emberek az Újvilágba, és ők hagyták ott a titkosírásos kőlapot.

6. Templomosok, és szabadkőművesek rejtettek el a Szent Grált/Krisztus koporsóját/keresztjét/lándzsáját, stb.

Akármi is a magyarázat, egyvalami biztos; az akna nem természeti képződmény. Több mint 200 év alatt mérnökök, geológusok, különféle tudosok próbáltak rájönni a titkára, és az előkerült leletek a bizonyítékok arra, hogy valami igenis rejlik a mélyben, pusztán a tudásunk kevés ahhoz, hogy a megfelelő módon próbáljunk hozzájutni.

… Akkor viszont, bármi is van odalent,  hogy került oda?

Képek napjainkból: