Amit a nő akar, azt isten akarja

Kész, ennyi. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Higgyük el, ha már Philibert (becézve: Philou), a dadogós, lökött főúri gyerek mondja ezt nekünk a francia arisztokrácia megfáradt bájával. Ha hagyjuk, ott helyben le is pecsételi, mert mindig van a belső zsebében pecsétviaszrúd és pecsétgyűrű, továbbá repülősó és néhány Lajos-arany. A 2000-es évek elején ez nagy teljesítmény. De nem ezért kell hinnünk neki, hanem mert 6 testvérhúga mellett valahogy életben maradt.

Specialitása, hogy hozzá hasonló enyhén terhelt, szárnyaszegett lelkeket istápol, miközben úgy sztorizik pl. Marie Antoinette-ről, mintha együtt gyerekeskedtek volna.

Elszállásolja Francket, a morgós, hajszolt szakács-zsenit, akinek a főzésen kívül csak dugni és káromkodni van ideje, plusz néha meglátogatni makacs nagymamáját. És megmenti Camille-t, az anorexiás festő/illusztrátor palántát, aki majdnem halálra fagy és éhen hal Párizs legelegánsabb negyedének egyik cselédszobájában. Camille picit elveszti önmagát, ezért irodákat takarít és vécékből pucolja a szart. A hajmosás nyűge ellen borotvált fejjel védekezik.

Sempé. Camille kedvenc illusztrátora. A címlapkép is tőle van.

Franck gondolkodása kissé beszűkült. Így néz ki, mikor udvarol: „Előbb palacsintát sütök neked, aztán megduglak”, és így, amikor épp összehajt a nőjével vagy azzal, akit annak gondol: „Lehet, hogy jövő szombaton eljövök és megbaszlak, ha nincs jobb dolgom, de nem csókollak meg többé.” Nem egy bonyolult gyerek. (A végén persze kiderül, hogy mégis.)

Nem csoda, ha Camille érkezése Philiberthez (és Franckhoz) megzavarja a fennálló kényes egyensúlyt.

„Amikor ködbe borult, nyugodt lélekkel, zsebre vágott kézzel megfordult, akaratlanul is nagyot ugrott és rémülten felkiáltott. (…) fekete bőrbe öltözött, bukósisakot és motoros kesztyűt viselő férfi állt közvetlenül előtte. Camille-nak végre sikerült megszólalnia: Hú, jó napot. A férfi nem felelt, hátat fordított és kiment. – Hé, Philou, figyelj, ki az a homokos a szalonban? Az egyik hajléktalan haverod, vagy mi? – Parancsolsz? – Az a homokos a kanapém mögött. Philibert, aki már éppen elég ideges volt a konyhaművészeti kudarca miatt, kicsit elvesztette arisztokratikus hidegvérét: – Azt a homokost Camille-nak hívják – jelentette ki szárazon -, a barátnőm, és kérlek, viselkedj úriemberként vele, mert meghívtam ide egy kis időre. – Jól van, ne húzd fel magad. Azt mondod, lány? Ugyanarról a fickóról beszélünk? A kis kopasz soványról? – Az egy ifjú hölgy. – Biztos vagy benne? Philibert behúnyta a szemét.”

Franckot a meló-alvás-nagyi háromszögből ritkán lehet kibillenteni, általában kajával, szexszel és motorokkal érdemes próbálni.

„Sztriptízt, sztriptízt! – kiabálták kórusban. Franck megcsóválta a fejét, és az égre emelte a tekintetét. Megpróbált felháborodott képet vágni, de nem sikerült. (…) – Oké, ti akartátok. Kapcsoljátok ki a tévét és vegyétek le a fényt, ribancok!”

Nos, ez a regény négyük – mert, ugye ott van Philibert, Franck, Camille és a nagyi – története. Egy baj van vele: egyszerűen túl szép. Sehol egy szarkavaró, egy faszfej köcsög, egy hatalommániás idióta vagy egy alamuszi kretén. Én ennyi jóindulatú (a maga sajátos módján megdöbbentően normális) emberrel egy helyen még nem találkoztam. Saját életemből max. kettőt tudok felmutatni, ha nagyon megerőltetem az agyam: sajnos ebből az egyik cinikus geci, ha kialvatlan (majdnem mindig az), a másik pedig manipulatív fasz, mikor azt hiszi, nem egy oldalon állunk. Elég ócska kis mérleg.

Azért csak olvassátok el Anna Gavalda könyvét, nemsokára karácsony, konvojban röpködnek az angyalok.

(Anna Gavalda: Együtt lehetnénk. Magvető Kiadó, 2015. Eredetileg 2005-ben adták ki magyarul, film is készült belőle Egyedül nem megy címmel, a főszerepben Audrey Tautouval.)