Az édenkert háborúja

Egy naiv fantasy, semmi különöset nem várna tőle az ember, és igaza lenne: nincs ebben semmi különös, három kötet, happy end, szép keretes szerkezet, de mégis tud valami pluszt nyújtani. A plusz a kelta világ: Stephen Lawhead egy csomó hülyeséget is összehord benne, de mégis valami olyamihez nyúlt a ciklusban – egyébként a Pendragonban is -, amihez viszonyulni tudunk, sőt, akkor is viszonyulni tudunk, ha nem vagyunk angolok. A cselekmény ugyan fordulatos, de nem kínál semmi extrát, a szereplők sablonosak, mert egy fantasy nem bír el egy sokszínű főgonoszt – de működik.

Ki ne szeretne lovagolni, lándzsával harcolni, kardot forgatni? Egyedül az íjászatot hiányoltam a repertoárból, de még arra is lehet példa más könyvekben.  Az indítás az egyetemi regények klasszikus indítása, utána jön a hősi küzdelem, de ez megintcsak egy homage a műfaj felé, hab a tortán, hogy oxfordból indulunk. Főhősünk, Lewis,  nem igazán alkalmas semmire, úgyhogy történészdiplomát szerez (bocs, veletek vagyok, de hát ez a sztori), és úri körülmények között lazsál lakótársával, Simonnal. Aztán felbukkan egy aurochs – az valami állat -, és megindulnak az események.

A szerző jól adagolja a feszültséget, a naiv mesék világát jól ötvözi a valósággal, csak akkor van gond, amikor átcsap mesélésbe – de ki kérné számon egy bárdtól, hogy kiszínezte a történetet?