Csőmozi #10: A takarító dilemmája – Begotten

Így az ádventi áhítat vége felé lássuk a negatív transzcendencia filmjét. Vagy valami olyasmit.

A régi vicc szerint művészeti főiskolán a takarítónak nagyon kell figyelnie, nehogy valaki diplomamunkáját dobja ki a kukába. A “hírhedt”, “betiltott”, “elviselhetetlenül felkavaró” és így tovább Begotten olyan hatást tesz, mint butó-előadás szünetében Sade márkit olvasni, véletlenszerűen belelapozva az ötezredik oldalon a kit érdekel, hányadik nagyon durva szűznyúzással egybekötött kecskedugásba, miközben misztériumvallásokra gondolunk. De félre a cinizmussal, próbáljunk messzebbről belecsapni az őslevesbe!

Az alkotó, Elias Merhige (a németes névből talán a Begotten többletjelentésére találgathatunk) rendezett pár Marilyn Manson-klipet, legnagyobb sikere eddig Willem Dafoe Oscar-jelölése a Vámpír árnyékából, filmográfiájának többi tétele kiábrándítóan kommerciális. A fenti opus ifjúkori megmondáskényszerének (tegye fel a kezét, akinek nem volt) és a költségvetés 33000 dollárjának teljében született 1990 körül, alternatív színházakból összeszedett haveri társaságában, bár az utóbbit nagy biztonsággal meg lehet tippelni már a nyitójelenetből.

Absztrakt, fekete-fehér és szemcsés képen álarcos alak haldoklik egy lepusztult ház sarkában – maga “Isten”, még ha ezt csak a feliratból tudni is a végén, vagy a nagyralátó kamaszos hablatyból az elején, összeillesztve a jóindulattal görögös maszkkal. A minimálhangsáv (örök ciripelés, cuppogás, az indokolt helyeken tavaszias neoklasszikus) kitart, a rongyos, elmebeteg Teremtő végre megöli magát, maradványaiból kimászik a Földanya és megtermékenyíti szintén magát, hogy világra jöhessen a Föld fia… A rángatózó, beteg termékenység-megváltó nem jut messzire, mert arctalan, meghatározhatatlan szent rendszer ereklyéit hurcolászó kannibál-hippi-csöves banda vet kötelet a nyakába, és némi vonszolás után brutálisan kivégzi, vagy talán feláldozza önmagának. A kozmikus anya is erre a sorsra jut, vagy erre kell jutnia, hogy újra kinőhessen a földből, mint az örök visszatérés fekete pólós halálmetál-változata?

Szélsőségesen szimbolista, kísérleti modorú mozgóképeknél nincs értelme hagyományos cselekményt, formanyelvet és hasonló kispolgárságokat számon kérni. A kérdés viszont másféle formanyelvnél is fennáll, a zsigeri hatás keltésén túl mire jó a földhözragadt brutália? Sorolgatni lehet sok mindent: éppen a brutalitás erejével áttörni olyan rétegekbe, ahová a modern ember nem jut el (ha ez a cél, nálam nem jött be, helyenként konkrétan untam), mai “mitológiát” létrehozni, utalni mindenre a népirtások gödörben összeaszott áldozataitól ősi vallási jelképekig, hiszen a Szűzanya prűd fogantatása előtt a dionüszoszi misztérium sem lehetett olyan nett és steril, mint napjainkban a háziasított álkannibál katolikus szertartás minden vasárnap a templomban, pár lépésre a Spartól. De miért nem lehet mindehhez legalább egy pillanatra abbahagyni a rángást és a nemi szervek kényszeres csonkolását?

Súlyos kérdések, amelyekre a Begotten megtekintése után sincs válasz. Helyesebb talán az egészet mozgó festményként, a primer hatáson kívül semmilyen nagy mélységgel (még ha láthatólag ez is a vért izzadva kepesztő szándék) nem felruházott ambient mozgóképként felfogni, ilyen minőségben kiválóan működhet pl. black metál-szeánszok háttérvetítéseként – a fejemet rá, hogy már működött, ahogy neveztek el a filmről zenekart is. Mindettől eltekintve ajánlott nagyjából olyan komolyan venni, mint a szintén tenyérbemászó Lars Von Trier legfrissebb hősének, az önsajnáltató szeriálkiller Jacknek mély meglátásait a valódi, fekete fényről a fényképek negatívján, és a sehol számon nem tartott takarító álláspontjára helyezkedni. Fedezzünk fel a felmosóvíz mélyén, amit akarunk, csak a pentagrammás okosgyerekek fognák be végre, mert így soha nem lesz kitakarítva, és nézzünk el lassan, vádlón a falig. Az fehér.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!