Csőmozi #142: Hilti multipakk – The driller killer
Mindenki jobban járt volna, ha elismerik a festőt. Vagy legalább megfizetik.
Abel Ferrarát, aki a rendezés mellett a főszerepet alakítja ebben a kezdő trash-horror szociodrámában. Mostanában sok van belőle, de mit lehet tenni, vannak megkerülhetetlen életművek [többen próbálták megkerülni, nem sikerült] és korszakok. A miliő a változatosság kedvéért szintén New York szemétdombja a no-wave idején, 1980 körül, az olcsó ingatlanok közt tenyésző csavargókkal, punkokkal, elszállt művészekkel, elszállt csövesekkel és az ezek közti összes átmeneti létformával, ahogy rögtön a Liquid sky, a Ms. 45, sőt akár a Combat shock kockáin láttuk.
A bongyor szőrű italocsődör és a meg nem értett festő közti hiányzó láncszem, Reno (Ferrara) lassan készülő főműve, az egész falat beterítő vakond-bölény tébolyító tekintetével szemez, kikúrja a (csukott) ablakon a telefont, ha nem tudja fizetni a szemét kapitalisták által a fél Államokon át utána küldött számlát, és általában úgy érzi, a társadalom peremén inog, pár centire a leeséstől. A komolykodó Permanens vakáció, Jim Jarmusch debütje nagyjából ugyanebből negédes csöves-kamasz poetizálást farag, ehhez képest Ferrara földközelijében a koszos utcák fölé nem emelkedik senki csak azért, mert lemezjátszóra táncikál. Az újhullámos posztpunkok itt idegesítő, műmájer kontárok rock’n’roll napszemüvegben, lázadó nevű zenekaruk (Tony Coca-Cola & the Roosters) arra jó, hogy kábítószertől elhülyült szőke luvnyákat hozzon haza a koncertjükről az ember nője, hiszen dekadencia van.
A tűzlétrák és fekete-fehér tévék közt nyomorgó művész számára a revelációt egy abszurd performansz hozza meg, melynek keretében a szőke nő tizenötször gondolja meg magát, hová is kellene fúrni az amúgy teljesen felesleges lyukat az ajtón. A fúrófej lassan hatol be, ráadásul menni sincs hova, hacsak nem az amúgy is folyton áthallatszó Roosters nagyszabású estjére, mert nincs pénz. Az utolsó pöccintést így a Porto-Pak többfunkciós flexelőcsoda reklámja adja meg a tévéből. Hajszárítót is rá lehet kapcsolni, de ami a lényeg, fúrásra is jó.
Az elszigetelődésén meg a képeit leszemetező sznob galériatulajdonosokon túllépni képtelen Reno nem is akar beszélni róla, a proli művész étoszához méltón a kezébe veszi az ügyet, mivel egyre sűrűbben látja magát vérözönben és más baljós látomásokban. Nem szadizmusból vagy egzisztencialista nyavalygásból gyilkolászik eleinte, furcsa módon a kommunikációképtelenség húzhatta fel ennyire, azaz hogy az utcán rohadó csövesek képtelenek megválaszolni a kérdést, mit keresnek itt, és segítő szándékára is tesznek. A fúrógép végzi a dolgát, az annyira egyébként nem véres belezések lettek többek közt kiváltói a video nasty nevű mozgóképes szennyhullámnak gátat vetni vélő angliai cenzortörvénynek, a Video Recordings Act-nek 1984-től, de neveztek el a filmről svéd extrémmetál együttest is. A romantikus összeomláson túl – női közül a barna, Carol megunja a hisztérikus művészkedést és visszamegy az ő hűséges Stephenjéhez – a festő valahogy megtalálja férjuram kéróját, ahol a teafőzés sem hosszabbítja meg sokkal a szakállas hippi életét. A takaró alatt sötét van és igazság, mire a démonikus vakond-bölény elkészül, sajnos már késő.
