Csőmozi #144: Az operaház rendőre – Deadly hero
Unja mindenki az amerikai posványt? Én még nem.
Frász bíró jelszava, hogy “én vagyok a törvény”, a Don Murray alakította (játszott sok mindent, legutóbb Dougie Jones főnökét a biztosítónál a vadiúj Twin Peaksben) megszállott zsaru lazán a társadalom egészével azonosítja magát, ahogy a maguk igazában egy pillanatra sem kételkedő rendcsinálók, erkölcsi többségiek és hasonlók szokták. „Ha rám néz, nem engem lát, hanem a társadalmat magát, aki nekem jön, az a társadalomnak jön“ – veti oda a hazafelé furikázott, akkor már kissé gyanakvó nőnek civilben.
A hazánkfia Nagy Iván rendezése a ’70-es évek legjobb bűnfilmjeivel (Taxisofőr, Aljas utcák, Serpico) egy időben jött ki, a kissé sportszerűtlen versenyben el is süllyedt nyomtalanul, pedig a maga elszúrt arányaival érdekes darab. A szokásos, csábító nagyvárosi szeméttelepet – pornómozi, tűzlétra, néger stricik platformtopogóban – mindig nagy kedvvel nézi az ember, legalábbis én, arról nem szólva, hogy az akkoriban terjedő realistább, földközeli hangvétel a szintén akkoriban fénykorát élő exploitation jegyeivel keveredik. Mr. Nagy következő dobásában, a beszédes című Megnyúzott nőkben (Skinner) röpke 18 évvel később már gátlás nélkül belez Ted Raimi, Sam öccse. A rendező a közbeeső időben húsipari humánerőforrás-managerként tett szert némi hírnévre és priuszra a hollywoodi fertőben.
De vissza New Yorkba: Lacy közrendőrnek (Murray) 2 éve van hátra a nyugdíjig, de a hosszú szolgálat alatt sem tanult szinte semmit, az ifjú partnerével viccelődő színesbőrű senkiknek is rögtön azzal nyit, hogy „if you touch his gun, I’ll blow your fucking head off“. Az efféle leheletfinom férfirománc-utalásokkal szemben ír katolikus családapa összeszorított foggal járőrözik a rohadó város közepén, és nem érti, hogy csaphatott át mindenen ennyire a szenny. A magában motyogó Travis Bickle-vel szemben a valamivel jobban integrálódott rendőrnek megvan az előjoga, legalábbis eleinte, a módszerei viszont nem sokban különböznek. A nép egyszerű gyermekeként beáll a jobboldali polgármester-jelölt kampányába, és nekiáll megvédeni egy védelmezésre nem is vágyó nőt.
Kiskorú prostituált helyett a Dulcinea most enyhén ráncos zenetanárnő (Diahn Williams), aki a hagyományos értékrend ellenpontjaként transzgender avantgárd musicalt vezényel – kiváló alkalom, hogy a kamera flitterekkel ékesített nemi jellegek felett suhanjon. A felháborítóan tekergő glamrock kísérőzenekarban a szemfüles néző felfedezheti Debbie Harryt kb. 2 másodpercre, a stáblista szerint Danny DeVito is szerepel valahol. A közönség soraiban helyet foglaló, afroszerelésbe öltözött ártatlan plüssmaci (a ma 91 éves James Earl Jones, Darth Vader hangja, de játszotta Othellót is) hazafelé letámadja a karmesternőt, és bizarr home invasion viszonyba kezd vele, míg a helyszínre érkező rendfenntartó (igen, Lacy járőr) le nem lövi az egyébként már lefegyverzett támadót. A Stockholm-szindrómás nő emlékeiben majdnem-rapistája afféle ártatlanul meghurcolt nagyvárosi krampusszá lényegül át, és a vérplecsnis falak közt merengve végül arra a lépésre jut, hogy visszavonja vallomását… Mármint Sally, a karmester, ő ettől rövid úton a teljesen bekattant, viselkedése miatt a kampányból és az életét jelentő testülettől egyaránt kirúgott rendőr célpontjává válik. A záró jelenetsor így a nagyvárosból kilépve, ám cseppet sem felszabadulva erdei sorozatgyilkos-szekvencia. A kor klasszikusaihoz nem ér fel, de mint említettem, a maga félrekalibráltságaival még mindig tanulságos a mi halálos hősünk.
https://www.youtube.com/watch?v=I7HRGhuKe50&t=727s
