Csőmozi #157: A Kecskeláb panzió szörnyű titka – Curse of the crimson altar

Avagy illedelmes horrornak annyi értelme van, mint a magyar ellenzéknek.

Juj bocsánat, ide ugye nem ezért jár az igényes közönség, ha egyáltalán bármiért, de hát az „én nem politizálok” ön- és közveszélyes álnaivitásáról remélem leszokott mindenki egy idő óta. Na tehát a brit Tigon stúdió nagyjából a Hammer fénykorával egy időben hozta ki a ma már folk horrornak besorolt klasszikusait, mint a Witchfinder General vagy a Blood on Satan’s claw, de az „angol exploitation atyjaként” gyártottak szexkomédiát (bizsergető angol szexvígjáték, ez szerintem a Creeping fleshnél is vérfagyasztóbb lehetett), sőt westernt (Hannie Caulder), és náluk készült Jean Rollin művészi vámpíros látomása, a La Vampire Nue.  A Crimson cult címen is ismeretlen, másodvonalbeli okkult rémfilmjük korántsem ilyen eredeti, nagyjából olyan, mint egy halovány Hammer-kópia. A sztárparádé – Christopher Lee,  Barbara Steele, Boris Karloff – ellenére a jól vasalt és teljesen képzelettelen polgár borzongását kívánja felkelteni az olyan bizsergető devianciák felvonultatásával, mint a vidéki udvarházakban megrendezett swinging ’60s házibulik, és az ugyanott, a padláson működő sátánimádó boszorkányszekta talpig bőrbikiniben, egy könyvelő aputestén. Nem vicc, sőt ez a fején műanyag agancsot is viselő mellékszereplő jó leképezése a filmnek.

Mr. Manning, a vékony nyakkendős műkereskedő elképedten áll az alvilág bírósága előtt, ahol a bukott érsekek, visító disznók és a fenti, még rémisztőbb hétvégi sátánisták közt a zöldre festett, kék tollakkal egzotikus szörnyalakká változtatott Ms. Steele Lavinia Morley, a boszorkány szerepében veszi rá a szűzáldozatra. Nem magát, hanem a pulton heverő, vélhetően pucér nőt kell kivégeznie beavatásként, a kés le is csap, természetesen takarásban, vér nélkül. Ezzel letudtuk a film emlékezetesebb jeleneteinek nagy részét, de maradjanak velünk, az elkárhozott jó adófizető bátyja, Robert titokzatos pakkot kap a még rejtelmesebb Craxted udvarházból, benne egy pár antik gyertyatartó egyik felével. A műkereskedő szakmai hiúságát bizgerálja a küldemény, és az öccse eltűnése is, ui. ott, mármint Craxtedben járt utoljára a címzés alapján. El is indul nyomban a belterjes vidék mélyére, ahol benőtt családok és különös szokások dívnak…

…például piros cicanacis nőt üldöznek úrvezetők reflektorfényben, az éjszaka közepén. A tréfás népi játék körüli félreértések tisztázása után a helyi előkelőség, Morley lord (Lee, természetesen) tagad mindent, de talán nem egészen önzetlen úriemberséggel meghívja a jövevényt, lakjon nála és nyomozgasson, amennyi csak belefér. A high society dekadenciája mellett a közönség bérelszámoló-lelkének tett másik búgató engedmény a fent említett parti, ahol hippik csörögnek jampecokkal, locsolják a pezsgőt, és szégyentelen nők vívnak párbajt festőecsettel egymás összemázolására. A fenti pár mondat amúgy izgalmasabb, mint az általuk leírt jelenetek, abból az egyszerű okból, hogy a mű képtelen szabadulni a hüledező lenkenénis nyárspolgári modortól, így a nyomozás is csak a ténfergést idézi egy előszezonban tök üres vendégház enyhén sufniszagú folyosóin, ahol inkább nem nézünk be a rég nem takarított helyekre, és ezen az álmatag ’60s divatparádé sem segít. Groteszk mellékfigura a gótikus SZOT-üdülőben Rezső, a kátránytüdejű mindenes a káráló Marsh professzor (Karloff), ő boszorkányszakértő létére lazán belépett a pártba és kínzóeszközöket gyűjt, valamint tényleg a helyi pedellus, a rettenetek megnémult tanúja. Michael Gough onnan volt olyan ismerős, hogy évtizedekkel később pont ugyanilyen ősz fejjel alakította Bertrand Russellt Derek Jarman Wittgensteinjében, és a Szigorúan titkosban is intellektuális figurát visz, prof. Hammondot, aki majdnem feltalálta a tengerből sót kivonó gépet. A Craxted udvarházban közben fokozódnak a rémálmok, ezeket a hippimétely jegyében „pszichedelikus” effekt vezeti fel, az amerikai exploitationisták ekkor azért már előrébb jártak. Ha a New York Ripper (jó, Fulci olasz és ’82-ből, de azt hiszem érthető) például rendezője nemtörődöm tengeri állat (baszok rája, a nézői elvárásokra főleg) attitűdjének hála tényleg kényelmetlen helyenként, akkor a Rőt oltár a művészi, de még zugfilmes el nem kötelezettség miatt is oly lagymatag, mint lángoktól ölelt hazánk ebben a csigagerincű érában, hogy szépen kerekre zárjak. Hogy ki a boszorkány, azért sem rontócozom el, a lényeg úgyis látható már a látványos pávatollas jelenetben.