Csőmozi #165: Hat hulla a látványtervezőnek – Blood and black lace
Eredeti címe, a 6 donne per l’assassino jobban fedi a lényeget.
Mario Bava már e meghatározó pre-giallo elején jelzi, színpadi játszadozásnak szánja próbababái szomorú sorsát: a színészek kék, zöld és piros fényekkel megvilágítva, mosolyogva pózolnak a kirakatban, vagy vágnak vérfagyasztó kígyófejet, ha éppen a pszichószadómazó gyilkosságok leendő elkövetői, de már ekkor az elegáns ’60s kosztümeiket csodáljuk inkább. Nem hiszem, hogy akkoriban a fél olasz filmipar pont Thomas De Quincey-t olvasott, de később Argento bevallottan a Murder as considered as one of the fine arts c. provokatív ömlenyéből merített ihletet, és a gyilkosság = műalkotás tételét tisztábban nem is lehetne a néző arcába tolni már a 6 halott modellben sem (magyar címe, macskazabálóul tényleg jobban hangzik.)
Viharos éjszakán egy divatház cégérét finom utalásként leszakítja a szél, a gótikus lépcsőkön, sötét parkban hazafelé igyekvő manökent pedig egyből legyilkolja a fehér zokniarcú megszállott, ügyelve rá, hogy élvezkedésében a néző is társa lehessen: vonszolás közben kivillan a combfix és be is látni (a dekoltázsba, nyugalom). A kinyírt leány naplója állítólag a fél divatcéget kompromittáló titkokat tartalmaz a „Gioletta nem is Marióra nézett, ja amúgy tartozik Annabellának tízmillió lírával”-fajtából, egyből megindul utána a hajsza. A körjátékban a karvalyszerű vezetőség és a szerencsétlenül járt kartársnő hulláján máris átlépő manökenek vetnek drámai pillantásokat a luxus terembelsők egyik végétől a másikig, a kis súgdmegnekem füzet közben eltűnik a XXVII. Lajos-korabeli asztalról. Kíváncsi lennék, az 1964-es közönség mennyi átéléssel borzongott a beteges szándékok szennyes legaljának a tajtékján, lehet, hogy innen, a húgyagyú Marvelzum korából nem kellene beszélni, de szerintem egy idő után ők is kaján vigyorral lesték, amikor a soron következő boglyafrizurás hölgyike a legújabb Bergengenza kreációban kitipegett a színről, a pazar kivitelű ügyeletes rémálom vagy gyilkossági jelenet közepébe, esetleg mindkettőbe. Kit érdekel, a lényeg itt az alsórendű vágyak (szex, halál és ezek kereszteződése, azaz de jó lenne, ha megdöglene az a szemét kurva) divatbemutatóvá stilizálása, fárasztó prédikálás nélkül.
A házasság-kiszédelgő Bartók Éva, valamint Cameron Mitchell kivételével szinte csak digó stáb az impotens nyomozás helyett a látomásos belezésre koncentrál, persze az is igen hülyén nézne ki, ha Silvestri felügyelő 5 perc alatt kiderítené. A női szereplőkar fogy, a férfiak, köztük a helyi Peter Lorre-imitátor Luciano Pigozzi ideggyenge, gyógyszerfüggő, drogos, alkoholista, epilepsziás vagy meleggyanús degeneráltak, ha nem egyenesen rendőrök. Az alibi-cselekmény helyett a gyermekien kegyetlen szadizmusba merülhetünk nyakig, az arcát fehér textillel emberen túlivá tett gyilkossal karöltve. Kinézetre ő Rorschach is lehetne a Watchmenből, ha drapp kabátot hordana, áldozatait tehetetlenül sikítozó gyógyegérré változtató belépőivel a slasher álarcos killereinek előképe.
A szálak természetesen a romlott vezetőségbe vezetnek, a szintén a divatvilág bugyraiban játszódó Fejszés mézeshetekhez hasonlóan itt is [RONTÓC] egy elbúrt párocska elsüllyedt bűnei és mocsaras lelke a téboly oka! A színészi játék másodlagos, de mivel a mű a legelejétől próbababának deklarálja szereplőit, nem is fontos. Ezáltal a játszi eleganciájú arcsütések, késelések, fojtogatások és a többi komolysága is csökken, teret engedve az onirikus zsigerelésnek és a disznóölés örömelvének. A népszerű videómegosztón eastmancolor pompájában, sok változatban nézhető, itt pl. eredetiben, angol felirattal.