Csőmozi #166: Anya csak egy volt – Nothing but the night

Christopher Lee és Peter Cushing egy magyar rendező fradikolbász okkult krimijében!

Mi a közös Stanley Kubrickben és Sásdy Péterben? Nos, kevesen tudják, de mindketten magyar származású, világhírű… izé, szóval csak az egyik magyar, és a világhír is csak a másiknak jött össze, de a jelenleg 88. évét taposó (az évek feltehetően csak úgy nyüszítenek) egyik Oscar-díjas pályatársával szemben még él, még ha csak egy Arany Málnát mondhat is a magáénak a nemzetközileg ismertebb díjak közül, közelebbről az 1983-as Magányos hölgyért. Akkor mi a közös? Mindketten instruálták pl. Keir Dulleát (Bowman űrhajós a 2001-ből), a mi Györgyünk a Welcome to blood cityben, ami már ’77-ben virtuális vadnyugati szórakoztatóparkot mutat fel. Jó, volt már előbb a Feltámad a vadnyugat (Westworld), de ott valódi terminátorként szabadult el Yul Brunner. A fenti, olcsó zsurnaliszta gúnyolódástól eltekintve az ’56 után Angliában kikötött Peter Sasdy rendezett nézhető Hammer-horrort és Adrian Mole-epizódokat is (hogy lehet, hogy ez annak idején nem tűnt fel a stáblistán), mai műtárgyunk a korszak (1973) jellegzetes terméke. A beatkorszakból a hetvenes évek sivárságába, az önző és kegyetlen társadalom rejtett félelmeibe, ahol az ötórai teák szorgos nyakalása és a férfifejekről legfeljebb tulajdonosukkal együtt lerobbantható barkók sem védenek meg a felsőbb kasztok önkényétől, khm, tehát ide vezet be rögtön egy blazírt gyorsasággal levágott gyilkosságsorozat ez első pár percben.

Idős hölgyet lőnek arcba pisztollyal elegáns szalonjában, a lövés füstje briliáns vágással megy át egy kipufogóra, ahogy a rosszcsont gyerekek bulibusza éppen elindul. A méltán népszerű 99 sörösüveg dalolása közben, lufik közt a sofőr rágyújt, természetesen ő is talpig tányérsapkában és nyakkendőben. „Noisy little bastard kids” – morogja, de utoljára. Az első blikkre gyanús, enyhén Tűzgyújtó-szerű karvezető kislány paraképességei a cigivel együtt lángra lobbantják. És szemeteszsákként fordul le valami szanatórium erkélyéről egy bentlakó. A két nagyágyú, Lee és Cushing Bingham rendőr(?)tábornok és Sir Ashley, a halk szavú patológus szerepében indulnak a megdöbbentő egybeesések (haha) nyomába. Milyen egybeesések? Az áldozatok egy bizonyos Van Traylen alapítványhoz tartoztak, mely egy messzi skót szigeten, Balán üzemeltet elit árvaházat egy tüchtig középkori kastélyban. Az angol (skót) szeszélyen kívül mégis miért üzemeltetne az arisztokrácia árvaházat nehezen megkeresett pénzén, nos igen, ez is csak utólag dereng fel.

A szálak a fenti kislány, Mary (Gwyneth Strong sokkoló átalakuláson megy át a naivka fél-, aztán egészen árva leányból, csak várjuk ki) sötét öröksége körül bonyolódnak. Legfeljebb hipnózisban tud visszaemlékezni valami szörnyű tűzesetre, és rosszéletű anyja is folyton vissza akarja rabolni az állami gondozásból. A tarot-, valamint fekete macska-matricákkal teleragasztott boszorkánymobilon közlekedő anya (Diana Dors), aki vörös ’60s búrahajánál is vörösebb bőrkabátban káromkodik, sokáig a nyilvánvaló negatív hősnek tűnik, később elnyerheti rokonszenvünk, hiába üldözik vérebekkel és helikopterrel. Lee arisztokratikus magasságból osztogatja parancsait a hajsza során, ugyanúgy kommandírozva a helyi erőket, mint az alsóbb néposztályok tagjait (ha Amerikában lennénk, itt hangzana el, hogy rohadt szövetségiek minek ütik bele, de nem ott, így hát a helyi John Cleese-imitátor constable csak félrenéz), a mindig empatikus Cushing két gumikesztyűs darabolás közt megértően sóhajtózik még élő ügyfeleivel az emberi gonoszságról.

De félre a nyegleséggel: az eleinte megengedő mosollyal szemlélt Meghökkentő mesék-epizód a végén tényleg sokkoló csavart vesz, a naiv előadásmódba csapódó durva incidensek (robbanó komp, erdőben csujjogató egyszerű bloke páros által felfedezett, rituálisan legyilkolt gyerekhulla) egyből értelmet nyernek. Rontócozás nélkül (ezúttal komolyan érdemes megnézni, de hát mindig) csak annyit lehet mondani, hogy a felnőttképet híven követő gyerekeknél nincs ijesztőbb, hiszen ők nem gonoszak és vérengzők, ők csak felnőttek akartak lenni, és hogy a szigeti veszedelem a Guy Fawkes-ünnepen kívül természetesen a pogány hagyományok legkirályabb folk horror-megjelenítését, a Vesszőből font embert (The wicker man) juttatja a művelt néző eszébe. Meg az enyémbe is. Sőt még azt, hogy 44 évvel később a Tűnj el (Get out) is hasonló fogással él, nyilván csak azért, mert nagy elmék hasonlóan működnek.