Csőmozi #167: A családban marad – Frightmare
A sivár ’70s belezőhorror szenvedélyes kiáltvány a házi betegápolás ellen.
Azaz senki ne próbálja gyógyultnak mondott, annyira nem titkos gyilkos mamáját otthon házibarkács-módszerekkel kezelni, rossz vége lesz. Pete Walker rendezése az időnként megtalálható szólam szerint a „brit Texasi láncfűrészes” lenne, ami akkora túlzás, hogy már nem is költői. Annyi igaz belőle, hogy mindkét főszereplő beteg család magától értetődőnek tekinti kannibál életmódját, csak máshogy kezeli. Bőrpofáék a világ végén, a vidéki degenerált mocsokban működtetik húsüzemüket, a londoni elővárosban, ill. egy pajtában bújkáló Yates (egy betű híján Bates) család ifjabb nemzedéke eleinte aggódik rajta, hogy anyu nem kezdte-e újra, mintha csak a dohányzásról vagy hasonló rossz szokásról lenne szó, aztán disznófejekkel és más alkatrészekkel tartaná takaréklángon a kitörni készülő alkotásvágyat.
Az ötletes szójáték a frászálommal másnak is eszébe jutott, a Troma Productions ’83-ban készített jóval amerikaibb filmet ugyanezzel a címmel egy rajongóit ritkító, visszatérő horrorsztárról. Bár Dorothy Yates (Sheila Keith) is az. Az idén elhunyt Máté Erzsivel megdöbbentő hasonlóságot mutató színésznő a filmhíradós bevezető szerint még az ’50-es években működött sorozatgyilkosként, őt fedező (vihorászni azért sem kezdek) férjével együtt. Egyik lánya a komor jelenben (1974) próbál beilleszkedni, a másik motoros suhancokkal lóg és flegmán rágózik. Utóbbi, a lázadó tiniluvnyák minden rossz jegyét felmutató Debbie (Kim Butcher, nem véletlen) névleg 15 éves, a filmben szerencsére pár évvel nagyobbnak tűnik, ezzel együtt lazán összevereti a szerencsétlen pultost a diszkóban, csak mert underage lényének nem akart alkoholt adni. Az akció eldurvul, az otthon ajtócsapkodó hisztis picsaként viselkedő leánynak nem a hiszti a legkeményebb húzása, mint kocsik csomagtartójának nyitogatásakor eldugott garázsokban kiderül.
A régi rossz szokásokon egyre gyakrabban kiboruló, vagy éppen lelkesen, gúvadt szemmel drukkoló családtagok körül a szakértelem a nagyobbik nővér, Jackie udvarlója. A tudományos okoskodása miatt kigúnyolt Heller doktor a ráció szócsöveként nem érti, miért kell így kirekeszteni a régóta gyógyultnak nyilvánított anyucit, és mindenkivel beszélgetni akar, természetesen róla. Hogy a tudomány az öröklődő vérszomjjal szemben mennyit ér, a pszichiáter szomorú sorsa jelzi, és a filmet keretező, kissé didaktikus bírói végzés elöl-hátul. A számkivetett Dorothy néni elé pótlékként hordott disznóagyak (amikor fél másodpercre villan ki a pakk, kimerevítve is csak találgatni lehet) nem csökkentik a beteges vágyakat, sőt.
Az illedelmes tévéjáték-modorú képekből úgy könyökölnek ki a belezések, mint az önsajnáltató gyilkos anyu átváltozásai hüppögő, mellőzött nyugdíjasból vérfagyasztó fúrógépes killerré (bár hogy egy életerős motoros suhanc vagy felnőtt pszichiáter miért áll lefagyott Bambiként, miközben lehentelik vasvillával, kérdéses, nyilván a rémület). A civilben kártyajósként működő nyanya elég sportszerűtlenül teszi ki mindig a halált a tarokkpakliból, mint a nagyon közeli jövőt, Ms. Keith pedig sikeresen hívja elő összes gyerekkori félelmünket a nagymama ijesztgetős magánszámairól. A mű dialógközpontú, vagyis az átkötő motorozásokon és a gyilkosságokon kívül csak a párbeszédek mozgatják, és szinte kizárólag belső helyszíneken játszódik, így nyilván nem hasonlítható a Texasi csodálatos, minden mellébeszélést nélkülöző balladai dokumentarizmusához, de sokkal hatásosabb, mint első blikkre vélni. „Ne veszekedjünk már, amikor végre együtt vagyunk” – a legcinikusabb családbarát kiszólás, amit a véres kezű mama ereszt meg, rég elvesztett leánykája és lábtörlőként kivénhedt férje mellett, a hullákkal teli pajtától pár lépésre.
