Csőmozi #168: Nadrágszerep – Hannie Caulder

Raquel Welch jól néz ki, de azért nem egy Eastwood.

De még csak nem is Van Cleef. A brit Tigon stúdió egy szál hazai nagyágyúján kívül amerikai színészekkel, spanyol helyszínen forgatott spagettiwesternje kísérlet az ikonikus női pisztolyhős megteremtésére. Hogy nem jött össze, a közepes rendezésnek (Burt Kennedytől) és az annyira mégsem ikonikus női bálványnak köszönhető, aki szomorú módon nemigen tud kilépni a szexobjekt bőréből, és ez nem csak a nyálcsorgató kanparasztok hibája, sokkal inkább a recsegő, nem túl konzekvens művészi koncepcióé, meg talán azé is, hogy igazságtalan bárkit a Névtelen Szöszihez vagy Mortimer tábornokhoz mérni, még ha a szőkeség itt éppen passzol is.

Taszító szexista heherészéssel mondhatnánk, hogy a címszereplőből nem sajnálták a belevalót, de ez (1971) a spagetti alkonya mellett még a természetes szépség kora, másrészt a szexista heherészéstől már a bevezető elveszi a néző kedvét. Szakadt rablóbanda sunnyog be fényes nappal a tornácon horkoló federales orra előtt egy mexikói bankba a világ végén, majd egy hősködő alkalmazott miatt kitör a mészárlás, cseppet sem félrenézve, vérbő fröcsögéssel, amin csak a túl festékszínű vér enyhít valamennyit. (Előtte a műre nem jellemző formabontó invencióval pár másodpercig lehetetlen szögből, a duplacsövű sörétes csövéből látni a hullajelölteket.) A karakteres arcú karakterszínészek (Ernest Borgnine, Jack Elam, Strother Martin) játszotta Clemens-testvérek ezután komikus vagy annak szánt, toporzékolós burleszkjelenetek során át bukdácsolnak közepes nevettetőként, a közbeeső időt egy-egy csuklóból lezavart gyilkossággal vagy nemi erőszakkal kitöltve. Utóbbi áldozatául esik a főszereplő, előbbiének a férje egy menekülés közben feldúlt tanyán, megint csak egyáltalán nem félrenézve, ami a fenti kilengésekkel legalábbis furcsa hatást kelt, és a hagyományos irányultságú férfi műbefogadót is kínos helyzetbe hozza (a nőiről fogalmam sincs, remélem mesélnek), hiszen a kedvesen bumfordi rapisták szemén át ismerkedik meg a megalázott szépséggel. A hanyagságból életben hagyott Hannie eastwoodosan nyakába terített egy szál pokrócban indul neki a bosszúállásnak.

Földönfutó nőként persze kilátásai meglehetősen sötétek, ha össze nem futna a matektanár kinézetű, szakállas és szemüveges profi fejvadásszal, Thomas Price-szal (Robert Culp, bár a hobbifejvadász valószínűleg ritka). A gender-felhangoktól sem mentes ismerkedés (ki kiben bízik, és kinek ki tárazza ki a fegyverét) után a profi hajlandó magával vinni a nőt, mexikói fegyverkovács barátjához (a fenti nagyágyú, Christopher Lee, azaz Bailey lesz az). Talán senkit nem lep meg, hogy a fejvadász komor külseje érző szívet takar, és mivel fajtársainál kevésbé kangörcsösen viszonyal Hannie-hez, és inkább a bosszúvágya komolyságát vonja kétségbe, a jégkirálynő szíve megolvad ugyanúgy dobog tovább. A két számkivetett a családi idillel a mexikói tengerparton találkozik, Bailey sok kicsi niñoja képében. Itt megkezdődik Hannie kiképzése, a fennmaradó időben a kéz a kézben andalgásig jutnak. A giccs tetejére Al Di Meola alkonyi cameógitározása teszi fel a nyálcseppet (pfuj), bár a zeneszerző, Ken Thorne sem egy Morricone, legfeljebb a digós túlzásokat sikerült eltanulnia drámai nyenyerészéséhez.

Hannie hasadt szerepéről a lényeget pont a férfiak (Bailey és a vendége) mondják ki a naplementében („férfi akar lenni” – „sose lesz belőle”). Meddő dolognak tűnhet egy nyilván tényleg csak a külseje miatt beválogatott színésznőn ezt leverni, de hát mit lehet tenni, ha ez a helyzet, és a mű sem erőlteti magát, hogy mást mutasson, lásd pl. a híres nadrágszűkítő jelenetet a dézsában (megcsodálható a nyitóképen). Egy elhibázott letartóztatás során Price-t hasba késeli a Clemens-testvérek feje, ő pedig konveniens módon bele is hal a ránézésre nem túl súlyos sérülésébe, sőt még orvost sem hív hozzá senki, feltehetően a dráma kedvéért, meg azért, hogy újabb ok maradjon a bosszúra. Bár a kedves (csak minden másnap random emberölő) csirkefogó Clemensék ritkulásával tulajdonképpen a „családfő”,  Emmett (Borgnine) vérszomja is teljesen jogossá válik, így a végső leszámolásnál két sokszoros gyilkos kergeti egymást az elhagyott börtönben. Nem mellékes, hogy a titokzatos, fekete öltönyös „Prédikátor” nélkül, aki addig összesen egyszer bukkant fel a filmben Bailey ügyfeleként, a bandita simán kinyírná Hannie-t és ennyi. Kissé hajánál fogva előrángatott belépőjének hála viszont a sokat szenvedett asszony megmenekül, és az utolsó ügyfél hulláját lóháton apportírozva a legközelebbi korrupt seriffség felé menetel bele a messzeségbe, borzalmas záró nyálária kíséretében. A nemrég elhunyt (sőt idén, de utálom ezt a fordulatot) Welch művésznő egyik nagy sikere tehát se nem kiemelkőden stílusos (jó, a nadrág és a kalap azért fasza), se nem eredeti, de főhőse nyers vonzerejének hála bevonult Mr. Tarantino kedvencei közé, és ez bármely filmnek elég az örök élethez.