Csőmozi #169: Tréfli vámpírt fogtál – The fearless vampire killers

A közelgő halogén (Magyarországon Mindenszentek) alkalmából, bár amúgy is ez lett volna.

A hullanapi nagy közös tökfaragó örömködés (bár az legyen a legnagyobb baj, hogy az importált tájidegen ünnepek közt nemcsak nyálfilmeket adnak a mozik februárban, hanem nemsokára lehet legitim gótbulikat is szervezni, noha a csokiért becsöngető gyerekeket valószínűleg még kirúgnám, vagy adnék nekik töményet, esetleg levetíteném a Tetsuót, ők akarták, tevékeny és művészi értékekben gazdag élet kezdete lenne), tehát a tökfaragástól függetlenül is a horror a Csőmozi egyik fő oszlopa, mint a kedves olvasónak feltűnhetett. Ennek okai szerteágazóak, frászt, a rovatgazda biztos ízlésének tudható be és annak, hogy a horror proli valóságunkkal szemben, mely bármily iszonyú is, banalitását még a legnagyobb atrocitások közepén sem vetkőzheti le, a lét megbontásának költői és fantasztikusan sötét látomásaival szolgál.

Ezzel együtt az egyik legnagyobb klasszikus eddig kimaradt. A képzelet működésének egy furcsa vonása a sok közül, hogy legvégletesebb, kitalált szörnyűségeit használja a cseppet sem kitalált szörnyűségekkel szemben, és ezeket a maga teremtette rémeket lassan háziasítja, mi több, aranyossá teszi. Roman Polanski vámpírparódiája azzal tűnik ki, hogy a vérszívó, önmagukat hullalétük továbbadásával szaporító eleven halottak rémségét semmivel nem csökkenti, ami az élő szereplők néhol szándékosan rajzfilmszerű viselkedésével csak növeli a hatást.

A forma a klasszikus vámpírfilmé (komor vár a hegyfokon, babonás parasztok a faluban, közéjük csöppenő idegenek), a megjelenítés viszont az első perctől a heimatfilmek vagy a csehszlovák mesék  otthonosságát idézi. Az ember legszívesebben bebújna a vastag takarók alá a szánon, akármilyen fagyos éjszakában érkezik Abronsius professzor (Jack MacGrowan), a neves denevérkutató és tanítványa, Albert (Polanski) „mélyen Transzilvánia szívébe”. A fokhagymafüzérekkel teleaggatott fogadóban mindenki tagad, Albert a bögyös szolgáló után Shagal, a zsidó tulaj lányával (Sharon Tate) szeretne foglalkozni, akit apja elzárva tart. Az ártatlan szépségű Sharon Tate egyik utolsó szerepében látható itt, naivitása éteri egekbe emeli az Alberttal bimbózó románcot. Ami nem tart soká, a hegyfok az hegyfok, és a vár lakója, a környéket örök idők óta markában tartó Krolok gróf (Ferdy Mayne) őserejének semmi sem állhat ellen.

A vámpírok kortárs kiherélésével szemben a Krolok család és rokonságuk rendes szörnyalakok, tetteikért nem pityeregnek és nem kérnek felmentést. Hogy melyik oldalon állnak, napnál világosabban jelzi az ünnepi beszéd a rohatag előkelőségek előtt, ahol a gróf ördögvillát mutatva Lucifer segítségére hivatkozik az Úré helyett. A holttá fagyott téli naplementéket még fagyosabb kripták ablakából bámuló halottak a természetellenes, visszalopott lét komor, sajnálatra mégsem méltó avatárjaiként állnak, hiszen állatoknál nem sokkal jobbak, amikor rovarként kúsznak elő sötétedéskor sírköveik alól, vagy villantják ki gúvadt szemű pofájukból az agyarukat. Ezzel a hígítatlan horrorral párhuzamos a burleszk-szál, teljes természetességgel adva elő a klasszikus bukdácsolásokat. Van minden, karóbeverés közben ujjra vágás kalapáccsal, kergetőzés a kerengőben, a csúcs a vámpírrománcból és a fenti harmatosan tiszta vonzalomból egyként hülyét csináló ágyjelenet (csak a szélén) Albert és Herbert, a gróf nem túl hagyományos irányultságú fia közt, ahol a csajozós könyvecske ment életet, még pont jókor a szemfogak közé vágva. Másik komikus figura a torz, koporsóban szánkózó Kukol, házi púposként ő dobja a ki a felső tízezer kriptájából a proli Shagalt, egyenesen az istállóba, ahová való. A lánya után öngyilkos küldetésre induló apa hősi halottból az ügyeskedő kisember (ejtsd: haszonleső szolga) vámpírikus megfelelőjévé válik, akit ráadásul kereszttel ijesztgetni sem lehet (lásd a címet), merthogy zsidó. Holokauszt-túlélőtől (Polanski is az) ez a poén meglehetősen bátor. Mindez a Krolok-vár csodálatos, pókhálós kísértettermeiben, szóval a film második fele tényleg olyan, mintha hajtűkanyarokkal teli pályán nyikorognánk a szellemvasúton, ingyenjeggyel. (A forgatási helyszín, a tiroli olasz Gardena kastély máig rendkívül büszke a tényre, mármint hogy ott forgott, joggal.) Magyar szinkronnal (lehet, hogy magyarul kellett volna bekonferálni, hiszen végül is Vámpírok bálja) többek közt itt nézhető.