Csőmozi #172: Szeresd a roncstelepem – Tetsuo

Vesd le magadról a civilizáció terhét azzal, hogy szemétté válsz.

Volt-e bárki valaha más? Mennyi romot termel egy ember élete alatt? A pozitív output enyhén szólva nincs arányban a környezet rongálásával, fizikai és érzelmi értelemben egyaránt. De hát mit adott nekünk a környezet? Nem értelmetlen egy olyan közeg romlásán jajongani, ami nem barátunk, sőt, a létezés egyetlen, nagyjából tényleg kétségbevonhatatlan törvénye az, hogy előbb-utóbb garantáltan és nyomtalanul elpusztít? A kisfókák úgy jártak, fejlesztették volna ki előbb a robbanómotort, ha az ember nem tartaná jobbnak, vagy legalábbis kényelmesebbnek az üveget, betont és az instant kávét a bokornál, valószínűleg nem valósítja meg és nem teríti be vele bolygónk felületének egyre nagyobb részét. (A kávét előbb megissza, az életteret csak a széttépett műanyagcafatok milliárdjai lepik el.)

Mi köze mindennek a Tetsuo (Vasember) c. filmhez? Elég sok, leginkább a természet fogalmának megszűnése, pontosabban cseppfolyóssá válása. A szerszámhasználó majom és a maga teremtette másodlagos valóság, amivel törékeny lényét óvja, mára legalább olyan veszélyessé vált, mint amitől annak idején, megszámlálhatatlan évezredekkel ezelőtt megkezdték elfalazását. (Szónoki túlzás, hallom, épp az a lényeg, hogy az irodai kutricákban gyakorlatilag nulla az esélye, hogy megegyen egy helyi csúcsragadozó vagy a helyünkre hajtó karrierista középhordatag agyonverjen szakócával, helyette a lét olyan mélységeit bámulhatjuk egész nap, amelyektől a bokorlakók ott helyben a kőbaltájukba dőltek volna, ha nem fordulnak fel 30 éves korukra pl. egy begyulladt foguktól.) Az idill tehát nem elveszett, soha nem is volt. Az igazságra a nagypofájú transzhumanisták előtt évtizedekkel rájöttek az új hús prófétái, Cronenberg vagy éppen a biomechanika istene, Giger. Semmivel sem különb a tábortűz körül négylábú sejtcsomók korántsem önként adományozott hámját húzni magunkra, mint mondjuk létünk jelentős részét derékszögű betonkockákban tölteni pár százezer évvel azelőttre optimalizált, emiatt hihetetlen szögekben degenerálódó kasztninkban.

A humusszal egylényegű, sőt el sem térő civilizációs szemétben, mi több, szemétként létezés mámorát senki sem fogta meg szebben a cinematográfia történetében, mint az egyszemélyes japán intézmény (Cukamotó Sinja, magyarosan). A ’89-es alapító ipari-kiberpunk alapvetés azóta is osztatlan rajongás tárgya, utolérni maga az alkotó sem tudta, bár „folytatta” vagy inkább újra és újra elölről kezdte a mítoszt a Bullet Man vagy a Body Hammer kitalálható tematikájú racionalizálási kísérleteiben. Ilyen mitikus mélységekből eredő, ugyanakkor totálisan mai felszínű műnek ez nem biztos, hogy jól áll.

Álmokat, sőt rémálmokat sem lehet magyarázni. Bár hagyjuk ezt a „rémálom” hippirinyát, hát nem arra vágyik mindenki, hogy egy semminél is kevesebbet ígérő szerda reggel végre titáni fémmancsot növesztve kiossza azt az idegesítő faszarcút ott szemben a metrón? Ha ennek az a rettenetes „fertőzés” az ára, hogy a fémmancs drótok, tüskék, kábelek és mindent felzabáló rozsda alakjában tesz magáévá visszafelé, ám legyen. Mit veszítünk? Statisztikailag még pár ezer semminél is kevesebbet ígérő szerda reggelt legfeljebb. Ne röhögtessenek.

Nem lehet elmenni persze a minimálcselekmény kevéske eleme mellett, melyekre a művész példázatát felhúzta, még ha ez kissé méltatlannak is tűnhet a látomáshoz – okokat lásd egy bekezdéssel feljebb. A kritika és az értelmezők által „Fetisisztának” elkeresztelt figura (maga a rendező alakításában) a féregrágással egyenrangú fémpöcköt varr magába, így pecsételve meg házasságát az anyaggal saját kis szemétdombtemploma közepén. Ezután – talán szándékosan – elcsapatja magát a személytelenségében már teljesen elmosódott, bólogató japán néplélek képviselőjével, egy nyakkendős szararimannal. A többi szereplőhöz hasonlóan utóbbinak sincs neve, megszemélyesítője Tagucsi Tomoró. (Holnap úr jövő nélkül.) Nem mellékes, hogy a szarkó nem túl magasrendű késztetésének engedelmeskedett a cserbenhagyás előtt, nőjét huzagolta az út szélén. A csattanáskor a kocsi lökhárítóján olvasható NEW WORLD felirat a gunyoros nyálszaxizás kíséretében egyértelműen jelzi, innentől mi a pálya. A borotválkozás közben kipattanó egy szál drót szemétarcot leplez le, ha bárki tovább meri húzni, bár akkor is, ha nem.

A maga sajátos módján a Tetsuo a vonzalom és vegyülés filmje is egyúttal, legalább annyira, mint az erőszaké, csak ezek itt meghaladják giccses köznapi jelentésüket. A cserbenhagyáskor máris megpecsételt sorsú, alantas földi szerelem a szarkó és nagyszabású nője (Fudzsivara Kei) közt pár lefelé ívelő randi után a híres péniszfúrós jelenetben ér célba, bár ez is lehet jogos költői visszavágás. Vessük vigyázó tekintetünk a pár perccel azelőtti szodomizálásra ellenkező irányban, recés vascsővel. A szeméttel lassan töltődő agy látomása vagy a legpőrébb valóság, ki tudja, az ilyen freudista-japán ábrándok az akadályok és a felesleges töltelékszereplők eltakarítása után átadják helyüket az egyetlen fontos iránynak.

Ami nem más, mint a Másik Nő / Fertőzésgazda (fontos distinkció, hogy ő már nem a masiniszta Fetisiszta) rituális küzdelme és eggyé válása az igazi lényét végre elnyerő öltönykével. A tanító nipponszadista színpadi ordítások közt csapkodja, szaggatja és tereli vágyai kicsit még bizonytalan tárgyát, félúton a slasherek lerázhatatlan hentesei és a nebulóit bottal okító zen mester közt. De mondom, a mű lényegét kár, szinte gyerekesen pedáns dolog magyarázni, és nem is lehet. A Tetsuo a tisztán zsigeri filmek ritka képviselője, eszeveszett klipszerű intenzitásában 2 perc töményebb, mint más mozgóképek töttyedt 2 órája. Az észrevétlen mindennapi elmebajt emblémaként kisülő képcsövek, csáp-kábelhalmok rángása vagy egy pillanatra az égen tépő lökhajtású gépek mutatják. (Gondoljunk bele, mekkora lehetetlenség üvölt itt ki egy pillanatra, ami nem lesz kevésbé megdöbbentő, csak mert naponta látjuk: ezer tonna vas száguld az égben, beleszíjazott kis ujjbábokkal, csak azért nem esik le, mert a hajtómű brutalitása nem hagyja – és ezt mi csináltuk!)

A jövő záloga nem meglepő módon a szemét és az asszimiláció lesz, ki lehetett találni. „Szerelmünk véget vet ennek az elbaszott világnak” – ígéri a roncshegy a rá felpislogó, immár beleépült kis alkotóelemének, mielőtt elindulnak, drót a drótban, Tokió elpusztítására (a gaidzsinoknak a bombáikkal nem jött össze, a gomi őstermelőknek még van pár dobásuk). Ha valahol, itt kellett volna tudni japánul, pontosan mit is fordítottak erre. Isikava Csu idegbeteg ipari filmzenéje még tesz rá nagyon sok lapáttal, főleg az álszenten hüppögő, „lírai” részekkel ellenpontozva.

Nehéz az embernek ennyire személyes, ugyanakkor univerzális élményéről beszélni, ami ráadásul olyan közel áll az ideális műalkotáshoz, amennyire valószínűleg egyáltalán lehetséges. Engedje át magán mindenki, a népszerű videómegosztón épp fenn van. Eltűnése előtt kattintson a kedves olvasó, ha nem akar félművelten és egy elemi tapasztalattal szegényebben meghalni, és ebben az égvilágon semmi túlzás nincs. Itt látható, a filmzene lent.