Csőmozi# 173: Tamás bátya ezüst pingponggolyószeme – Sugar Hill
Mivel állna bosszút a fekete hatalom, ha nem autentikus vuduhullákkal?
Vagyis mára a világ kb. összes nyelvén meghonosodott haiti szakszóval zombikkal. Mint kitértünk rá itt a rovatban is, a járkáló halott eredetileg egyszemélyes okkult szörny volt, kb. Lugosi Béla 1932-es Fehér zombijától (Rob Zombie zenekara később olyan híres lett, hogy a filmet is róla nevezték el). A fogyasztói társadalom leheletfinom allúziójaként tömegben tévelygő és zabáló válfajuk George Romeróval lépett be, pontosabban kicsivel előtte Vincent Price-szal (Utsó ember a Földön, Richard Matheson regénye nyomán). Mi lehet pásszentosabb viszont, mint eredeti – popkulturálisan mármint, amennyire a csikósgulás bemutató magyar – afrikai-karibi praktikákat elővenni blaxploitationban?
A kulturális kisajátítás vádja így egyből meg is dől, ha volt egyáltalán. Ha feka testvér (pl. az ellentmondásos viselkedésű Blacula) vagy nővér (jelen főhősünk) kényszeríti élő vagy halott csoki fajtársait bosszúra a fehérseggűek ellen, azzal senkinek nem lehet gondja. 49 éve simán lehetett néger nőket, vagy úgy általában nőket cukorfalatnak (jó hogy nem barnának!) hívni, a címbéli Sugar Hill a bájos Marki Bey megdicsőülése is egyben (nincs köze Wesley Snipes ’93-es, szintén fekete témájú társadalmi drámájához).
A legizgisebb, sőt egyetlen szubverzió a nyitó jelenet csirkenyakazós eredeti vudu (ínyenceknek: santeria) szertartása, amiről hamar kiderül, hogy szórakoztatóipari produkció a fehér vendégkörnek Marki (Diana, becenevén Sugar Hill) klubjában. A nagyon szerelmes mulatótulajdonosnő boldogsága nem tart soká, vőlegénye tudniillik nemet mond a helyi fehér bűnbanda visszautasíthatatlan ajánlatára, mire rövid úton agyonverik. A bosszúszomjas nő lenéz örökségének, egyben múltjának a kútjába, és némi tapogatózás után az ősöreg, bár kissé kifakult színes bőrű boszorkány, Mama Maitresse (Zara Cully) segítségével magához Samedi báróhoz, a holtak urához fordul! Ahelyett, hogy egyszerűen visszakérné igaz már ki tudja milyen állagú pasikáját, a domboldalból láncaikkal együtt előmászó egykori rabszolgák élén indul rendet csinálni.
A dolog innen felszabadult black/exploitation, ahol felesleges olyasmiken rugózni, hogy a bosszúálló halottak hogyan teremnek ott bárhol, miként gyakják le ellenállás nélkül a halálra rémült rossz fiúkat, és mit látnak az ezüstszínűre festett, félbe vágott pingponglabdára emlékeztető szemükkel. A kinyírások néhol ötletesek, néhol nem, a világvégi disznóól lakóival felzabáltatott alanynál pl. eldurran a „remélem, szeretik a fehér moslékot” poén. A realizmus jegyében van némi „nyomozás” is a véres bűntények után, részben a főhősnő volt udvarlója, a snájdig, szintén zenész Valentine detektív előadásában, részben a tudomány képviselője, az antropológus prof értetlenkedik. Don Pedro Colley bödönhangú, hatalmában kajánul tapicskoló Samedi bárója remek, belépője a látványos színpadi effektekkel (mennydörgés, füst, további ezüst pisztolygolyók gülüszemű „menyasszonyok”) különösen hatásos. Hogy kinél az igazság, mutatja, hogy a fogyatkozó maffia hisztérikus fehér főnöke, a Yorga grófként is ismert Robert Quarry jól láthatóan megveti lófejű szőke nőjét, és a foxy Markinak célozgat. Sejthető eredménnyel mondjuk. A mellőzött lófejű azzal vigasztalódhat, hogy a végén a bandából egyedül életben marad, és nem is interracial, hanem egyenesen valóságközi viszonyban lesz majd része valószínűleg a minden igényt kielégítő Samedi báró macájaként. Kicsit elméretezett rajongói magyar felirattal itt nézhető, a maca és a film is.
