Csőmozi #178: A gammasugarak hatása a harmatfűmutánsokra – The freakmaker
Véresszájú vegák kedvence lehet ez a kispályás brit horror.
A magyar cím – Torzszülöttek – egybecseng, sőt egyezik Tod Browning 1932-es klasszikusával (Freaks), amúgy a The Mutations néven is ismeretlen opusz a nagy példaképtől ihletett történetszál mellett tényleg testhorrort hozna be, Cronenberg ekkoriban (1974) nyiladozó radikális látomásainak persze a nyomába sem érve, emberevő óriásnövény-rémekkel kényeztetve viszont minden fűevő sértett igazságérzetét, ti. itt végre a növények, vagy legalábbis átmeneti létformák zabálnak vissza. Nolter prof. (Donald Pleasance, a Halloween majdani Loomis doktora) az egyetemen „totálgenetikát” ad elő a cöccögő, hippiforma ifjúságnak, és az új ideális lényről ábrándozik a katedrán, amely magába foglalná a növények és állatok minden előnyös tulajdonságát. Gótforma udvarházában berendezett laborja nem mutat több tudományosságot, mint mondjuk Lugosi Béla feltalálói 30-40 évvel korábban, de ha a kutatónövendék jampecok sem akadnak fenn rajta, mégis hogyan lehet visszafordítani az idő folyását az elektronágyúval (?) és újra frissé tenni a rohatag zöld narancsot, a nézőnek sincs rá érkezése.
A tudományos szópárbajok után ifjúsági horrorból vagy keményebb felnőttmeséből szalajtott törpék és púpos alakok ólálkodnak a parkban, és kapják el a botrányosan gyenge idegzetű, tájékozódásból is csapnivaló szőke modellt – a leányt simán kimozogják a félbevágott nokedlik, és elalél, amikor találkozik a krumpliarcát kalap és kabátgallér mögé rejtő fojtogatóval. Az elefántemberre maszkírozott, csak nem olyan jámbor „Lynch” (Tom Baker, a majdani Ki vagy, doki? Dr. Who) hivatásos áldozat amellett, hogy másokat hord Nolter doktor műtőasztalára: a vidámpark fantomjaként emeli öklét a kegyetlen égre, és még hivatásos repedtsarkúak is csak felárért mondják ki neki azt az egy bizonyos szót, ó jaj. A söprögetőként működő freak-színtársulat a legegyértelműbb, khm, omázs az eredeti felé, a számkivetett törpék, szakállas nők, perc perecemberek és humán tűpárnák csak egymásra számíthatnak. Megható szülinapi bulijukat ezzel együtt szétrúgja az idegbajos Lynch, amikor meginvitálják, ünnepeljen velük, sőt elhangzik a „befogadjuk” is – ő nem holmi legalja rühedék, rohadjanak tovább! A megannyi alternatív szépségeszményt megtestesítő, élőben is törpe stb. színész szerepeltetése ma már felvet kérdéseket, bár gondolom mindannyian önként, kellő pénzért vállalták.
A gótikus melodrámának megfelelően az igazságszolgáltatás a freakek kezétől, ill. egyéb szerveitől éri utol a hübrisztől megvert drabálarcút és a megtévedt teremtőt is. Addig még lehet, sőt van szerencsénk a harmatfű-emberré átműtött snájdig fiatalember rémtetteihez, ő rikító plasztik művirágszörny képében grasszál London utcáin, és fal részeg csöveseket a híd alatt! Az éltető talajától elszakított mű olyan szomorkás és elavult, mint cirkuszi szereplői, bár ki tudja, a tősgyökeres amerikai műfajnak vélt (már általam) freakshow pont az Elefántember tanulsága szerint ment bőven a viktoriánus Angliában is. 1974-re az egész viszont már kényelmetlenül előrángatott, nem segít a fehér köpenyes „modernizálás” és a lapaj hippik összes magasnyakú garbója sem a divatos kabátok alatt. Az igénytelen horroristát is rosszullét kerülgeti a macamenekítés után (a párocska első szavai egymáshoz az égő labor meg a bizonyára messze bűzlő, odakozmált komposzt mellett: szeretlek), amikor a glamúrgúnárt átölelő kar hirtelen megpimpósodik azért a háta mögött. Ámen. Aki már tényleg mindenre kíváncsi, nézheti itt magyar szinkronnal, itt eredetiben.
