HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

Celluloid

Csőmozi #180: Szívünkben örökké – Candyman

Itt a Cukros bácsi és a Ne fogadj el idegentől futott volna még jópofáskodó címként, de pont ezért nem futottak be.

Clive Barker leghíresebb teremtménye a szögekkel kidekorált fejű szadómazó-messiás, Pinhead a Hellraiserből, de munkássága letörölhetetlenül hordozza ifjúkora hatását, amikor is többek közt férfi-eszkortként működött, mármint nem férfiakat kísérgetett, bár ki tudja, hanem hímnemű szexuális szolgáltató volt mellékállásban. Az ember szolgasága a testétől, fásultságának határtalansága és a kozmikus esélytelenség, amit akkor érzünk, ha egész létünk egy többnyire ellenkező nemű, közönyös lény kénye-kedvének kiszolgáltatva hever a platnin, vagy hogy alliteráljak, lóg a kampón, szóval a fentiek brutalitása jelenik meg a hentelő másvilági entitásokban vagy még a náluk is szörnyűbb humán kiszolgálóikban, avagy a bőrünk lenyúzása valami extradimenzionális masszázsszalonban sehol sincs a lélek szaggatásához képest. Vagy mégis. Gyakran emlegetett motívum még a művész kapcsán a fájdalom és az öröm összemosódása egy bizonyos határon túl, de bevallom, ehhez kispolgár vagyok, egyik szervem sem indult be soha az egyhetes fogfájástól vagy attól, ha csontig vágtam az ujjam. Erre nyilván születni kell, mennyivel egyszerűbb lenne minden.

A ’92-es klasszikus (Barker „The forbidden” című, magyarul tudtommal nem elérhető írásműve alapján, Bernard Rose rendezésében) Philip Glass csodásan vérfagyasztó zenéjével nyit, Chicago végtelenbe kanyargó bélrendszerével, akarom mondani autópályáival felülnézetben, mintha csak a soron következő …sqatsi (Koyaani-, Naqoy- és a többi) civilizációt kárhoztató példázatában lennénk. Ott is vagyunk, csak a feltartott mutatóujjal (pfuj, szégyelld magad, hulladék emberiség) prédikáló ellen-természetfilm helyett a közös tudatalattiból előmászó végzetet és a kárhozat elkerülhetetlenségét tolja az arcunkba a mű. Civilizáció helyett az egyén önpusztításával, azaz inkább mindkettőével.

Virginia Madsen ekkorra már volt minden Irulan hercegnőtől (Lynch eredeti Dűnéjében) texasi tájszólású redneck fém fatálig (The hot spot, rendezte Dennis Hopper). Itt pöpec értelmiségi házaspár nőtagjaként írogatja vélhetően antropológiai disszertációját a városi mítoszokról, még nála is pöpecebb, laza férje (Xander Berkeley) közreműködésével. Rothadó kapitalistáéknál még ilyen mihaszna bölcsészeknek is futja luxusapartmannak mondott ingatlanra. Attól luxus, hogy szemben látható a Cabrini Green lepusztult lakótelepe, ha széthúzzák a függönyt, és hogy az alaprajz pont ugyanolyan, mint ott a színesbőrű lakosság nyomornegyedében, csak drágábban adták. A férje árnyékából kilépni kívánó Helen álcázó színű (nem, nem sárga) barátnője társaságában indul a nigger közösségben rettegett gyilkos, a Candyman, azaz ahogy akkor még hiszik, csak a kultusza feltérképezésére, miután nagy vihorászva előadták a tükör előtt az elátkozott módszert – mondd ki ötször.

A magyar „Kampókéz” a maga kalózos, hogynemondjam rejtői csengésével kicsit rossz irányba húzza a figurát, az eredeti Candyman egy szinttel lejjebb helyezi, a gyermeki vágyak és félelmek éjszakai nullazónájába, aminek most éppen felnőttek is lakói. Már ha kellően primitív, törzsi képzetek rabjai – nincs mit tenni, ez itt nem túl pc módon a fekete gettólakókat jelenti. Hogy puszta félelemből, önvédelemből vagy a társadalmi igazságtalanságok feletti felhorgadásukban (haha) tartják fenn a gyilkost tisztázatlan lételméleti státuszában, pusztán vakhitük által, az vitatható. Végül is egy faji alapú gyilkosságot tesz meg eredetmítosznak a gangsztákból, egyedülálló anyákból és megtört tekintetű, pufidzsekis kölkökből álló egyháza, a szörny viszont főleg a saját népét pusztítja. A társadalom felsőbb köreihez, azaz a fehér középosztályhoz az annak idején egyszerre felgyújtott és mézbe forgatott Candyman előkelőbb érzemények, a románc útján kapcsolódik. A boldog demokratikus, továbbá fajközi viszony a régmúltban sötét véget ért, a jelenben pedig a felfakadt őrület nem szül semmi jót.

Candyman beteges módon célozgat az egyesülésre, amin persze nem szerelmet, csak a halál mindent elnyelő megnyugvását kell érteni. Csók helyett méhek jönnek elő halott pofáján, ugyanakkor a valóság elmosódott határvonalain mégis egyre inkább egy lesz partnerével, főleg ahogy Helen körül is sorra kezdenek felbukkanni kibelezett hullák. Kötözködhetnénk azzal, hogy az ügyfeleket kampóval és nem az éppen kézre eső konyhakéssel filézték ki, és ez igazán feltűnhetett volna a hullakémeknek, vagy hogy a lenyűgöző diliházi jelenetsor végén Helen még leszíjazva ült a székben, amikor kitört az ablak, tehát ő nem lehetett, csak Candyman. Bár nyugodtan mondhatjuk az ellenkezőjét is, hogy egy jóléti tarisznyás bölcsész elmebajáról és kattant hentelővé válásáról van szó a nagypofájú mítoszturizmus végén, a vadember tisztaságára (hahaha) áhítozva, ami a túlfejlett modern létből olyannyira hiányzik.

Végül mindenki elnyeri vágya tárgyát. Helen hősies csecsemőmentése a szörnyimádat máglyáján sikerrel jár, csak éppen az életébe kerül. A hálaadó menet pedig a kampót dobja utána a sírba – tiszteletük jeléül, vagy éppen azért, hogy megmaradjon a törzs védelmezője? Végtelenül cinikus és mulatságos özvegyen maradt férjuram sorsa, aki hogy, hogy nem, Helen hanyatlása idején már begyűjtötte a következő ügyeletes pipit az egyetemről. Hiába, a szerelemnek a halál és a fürdőszobatükör sem vet véget, pláne ha mégis feledhetetlen egykori hitvesünk nevét hüppögjük nagy magányunkban. Pont ötször. Hátra lehet dőlni, tényleg mindent legyőz. (Nyelvtanulók nézhetik itt eredetiben, beégetett török felirattal, vagy némi keresgéléssel akár anélkül, szenvedjen egyszer a kedves olvasó is.)

HOLDKOMP