Csőmozi #19: A pokol a többi fitnesszklub – Invitation to hell

A sövénykerítés, két gyerek, négy kerék plusz egy kutyához vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Wes Craven (Az utolsó ház balra, A sziklák szeme, hosszú szünet – ez nem film, hanem kreatív alkotói életszakasz) brutál népi horroristából, mondhatni naiv gore-művészből lett a Freddy Krüger-sorozat feltalálója, a mainstream siker előtt mai műtárgyunk még a tévés produkciók félseggű (bocs az amerikanizmusért, nem láttam jönni) limbójában találta meg 1984-ben.

A meghívót a pokolba elbűvölően primitív jelenetben kapja meg a t. néző: fitnesszmacáktól és hülye hajú üzletférfiaktól hemzsegő pöpec ’80s kertvárosban a jómunkásember-fejű sofőr egy pillanatra nem figyel, és már el is gázol egy tökéletes frizurájú matrónát az út közepén. Rémülten hátrapillantva látja, hogy a nő gereblyenyélként pattan fel, mintha mi sem történt volna, a következő percben pedig pokoli hatalmát épp csak megpöckölve, egy mozdulattal füstölgő hullává égeti a vigyázatlan bennyhillt! Szemöldök büszkén felvon, fitnesszmacák és urak tovább riszálnak, ill. menetelnek céltudatosan üzleti terveik felé. Welcome to Steaming Springs! Főcím, vágás egy vidáman autókázó családra.

Aki a fentiek alapján önfeledt, amolyan Troma Productions-modorú gyökérkedésre számít, csalódni fog, ill. a művészi kétballáb ott van, de nem a szándékos fajtából. A vidám család a főnyereményt nyerte meg, igen, épp a vörös boszorkány tökéletes suburbiájába költözködik, a papa, de még inkább anyu már javában számolgatja, az előléptetésnek hála hány centivel nagyobb képernyőjű színes tévét vehetnek, és nyilván a kutya szőre is fényesebb lesz a Wallmart immár középső polcáról is elérhető kutyatáptól. De félre a posztkomcsi gúnyolódással, a rendes amerikai apu-anyu elsőre komolyan gondolja, hogy minden egymásért, ill. a családért tesznek, a gond az, hogy valaki túl komolyan.

A beilleszkedés eleinte könnyűnek és parádésnak ígérkezik, mint egy made in China tűzijátékröppentyű július negyedikén. A bilifrizurás profik a Micro-Digitech korporációnál bratyiznak apuval, aki rögtön be is kapcsolódik a cég új csúcstermékének, a köv. generációs űrruhának a tervezésébe (hogy milyen multifunkcionális, hamarosan kiderül), anyu a lebegtetett partimeghívásokban lubickol, csak a kis Robbie kompjúteres űrjátékát veri szét a kissé durung szomszéd gyerek. A gyanús jelek azonban, ahogy szoktak, szaporodnak az egyenmosolyok mögött, eltűnik a cégtől a nagymamás, nyugdíj előtti titkárnéni, majd a családból a kutya, csak mert szűnni nem akaró vadsággal ugatta az elbűvölő Jones asszonyt (a lemoshatatlan sminkkel született falkavezér-démonmilf az elejéről). Be kéne már lépni a Steaming Springs Country Clubba, rágja az asszony apu fülét, minden jobb ember ott van, és úgy tűnik, a cégnél is kimondva-kimondatlan ettől függ minden. Apa kocsit hajt, nyomozni kezd, másfél méter átmérőjű adattekercset olvas le suttyomban, a zárás után ott felejtett, a jelek szerint okkult téren is cutting edge űrruha sisakja pedig kimutatja a szigorúan titkos üzemben is ott sasszézó Miss Jonesról, hogy non-human malignant. (Andropov meghalt, de Csernyenko él, Gorbi sehol, résen kell lenni, a ruszki démonalien a Marson (vörös bolygó, véletlen?) is ott várhat!)

Az okkult, tudományos-fantasztikus, nevelő célzatú, valamint a fogyasztói társadalom uniformizáló értékrendjét ostorozó, tök őszinte alkotóelemek egymásra hányva nem szervülnek egységbe, sőt. A Dallas-szerű komolykodás kinyírja a trash-faktort, nem nevetünk, max. enyhén feszengünk a stáb szenvedésein, pláne ha tudjuk, hogy a gore-adag teljes egésze elment a peches sofőr kénköves halálára az első 5 percben, utána ebben a pedáns stúdióhorrorban legfeljebb a stúdió ijesztő. Említésre méltó szereplő talán Susan Lucci (Jones asszony, a pokol követe), netán a megszállott feleséget adó Joanna Cassidy. Alig 2 éve még kígyóval táncolt a Blade Runnerben, üvegfalakon átrobbanó lírai halála talán a térdéig felért Roy Batty nagyjelenetének az esőben, itt Pinhead huszonhatodik levedlett udvarhölgye lehetne, amint felöltötte a detoxból kikúszott Samantha nyúzott bőrét, vagy a konyhában kérlel meghatóan (nagy késsel a kezében magyarázó nőnek nem hinném, hiába mondja, hogy csak kicsivel akar többet belőlem). A pokolbeli finálé blődségre még a 2001 Űrodüsszeia végével is állja a versenyt, ami azért nagy szó, sőt korát megelőző párhuzamot mutat Lars von Trier szintén alvilágba alászálló, szájbarágós szeriálkillerével (Jack, meg a ház, amit épített, tényleg, ez a közepes kis horror becsületesebben mondja fel a maga didaktikus leckéjét, mint a művész úr önfelláló ömlengése). A mű hazánkban Pokoli klub címen ment, gondolom a kölcsönzőkben a Vico legjobbjai mellett, a népszerű videómegosztón most és mindörökké, angolul.

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!