Csőmozi #25: The shadow out of time – A kimondhatatlan hobbista

A látszat ellenére nem alibiposzt.

Huge towers and cyclopean walls

Lovecraft általában megfilmesíthetetlennek mondott, és ez annyiban igaz, hogy munkásságának lényege a felfoghatatlan, az emberi tudatba be nem tuszkolható idegenség. A kettő találkozása szükségszerűen katasztrófához vezet, mivel az egyik a kozmosz, a másik meg egy aprócska emberi tudat, és a légy ritkán okosabb a szélvédőnél. Írásban a médium természete miatt a bevett módszer a ráció romjaiba kapaszkodó elme mániákus, pedáns kísérlete a dolgok minden józan ésszel szembeni, csakazértis hideg leírására (gondoljunk az Elder Thingek vagy a yuggothi gombák tudományoskodó lajstromba vételére, mintha egy viktoriánus tudós boncolná az egzotikus létformát), majd az elkerülhetetlen szakadás külső jegyeinek barokkos sorolgatása. Az alapvető paradoxont maga a nagy ember sem oldotta fel, sőt pont az a lényeg – amikor megkérdezték, hogyan kell kiejteni az idegen szavakat, pl. a híres ph’nglui mglw’nafh igét, azt felelte, sehogy, mivel ez a betűsor úgyis csak távoli kísérlet a nem emberi hangképző szervekből származó zaj leképezésére.

Obscure references in the text of some forbidden books

Mozgóképen ez nyilván nem megy, ott mutatni kell valamit. Próbálkozók akadtak, bár nem olyan sokan, mint visszanézve gondolnánk, HPL csak a múlt század végére nyerte el a negédes geek-referenciák popkirályi státuszát (Ványadt bácsinál erre mondták volna, hogy de nem érte meg, és talán jobb is így), előtte a sufnifilmesek nem remélhettek kiugró bevételt pusztán attól, hogy odatették a nevét a főcím fölé, bár a daliás nyolcvanas években már pont így történt a From beyond és a Reanimator kapcsán. Az alkotók jellemzően efféle harsány B-filmeket, vagy cselekményes fantasy-horror kalandokat hoztak ki az anyagból (mint a jeles Brian Yuzna a Dagonból), az irányzat mai célba érése Nicolas Cage trédmárk üvöltése lehet a vadiúj Űrből jött színben – az igényes közönség elvárja, a tetejébe meta is, hogy a fal adja a másikat.

Proving that not all of my dreamscapes were unreal

A rajongók harmadik csoportja máig akaszkodik a megragadhatatlanba. A H. P. Lovecraft Historical Society (ludo fore putavimus, az egyik mesterlövész ezt alighanem úgy fordítaná, hogy pillanatnyilag jó ötletnek látszott) korabeli stílusimitációkat gyárt (expresszionista némafilm és korai talkie, azaz Cthulhu hívása / Suttogó a sötétben), a sok kis műhely közt a svéd Lone Animator és a Millroad Film koprodukciójában készült egy sor egyedi modorú rövidfilm, elsőként az Árnyat az időn túlról vetette az orrom elé a net. Az eredeti kisregény a korpusz tudományosabb felén áll, narrátora, az ész embere, rettenetes tudatcseréjére ébred rá Ausztrália homokjától a legvégső jövő iszonyáig. Bevallom, elsőre kikacarászás céljából nyomtam a láthatóan amatőr cuccra, ám a nyegle hipszter okoskodás és a szemük helyén is dollárjeleket viselő showrunner termékmanágerek korában a komolyság, amivel a művészek egy obskurus horrorszerző örökségéhez állnak, enyhén szólva üdítő. Az önmagukkal szemben is egyenes arc és a lelkesedés átsegít a kivitelezés korlátain – általában blue box előtt mozgó egy-két emberrel és stop-motion lényekkel van dolgunk, a profi alámondás, a megjelenítés barbárbrutál bája és a szuggesztív előadásmód lenyesi cinikus kívülállásunkat. A szaggatott mozgás és a helyenként némafilmesen, ööö, drasztikus színészi játék pedig abszolút passzol, mégis mi lehet hiteles, amikor a költői én éppen felfedezi önnön keze írását Yith Nagy Fajának millió éves könyvtárában? Lehet haladni nyugodtan a többire, van pl. helyből Más istenek és a Lone Animator saját Dagonja is.

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!