Csőmozi #25: A kimondhatatlan hobbista – The shadow out of time
A látszat ellenére nem alibiposzt.
Lovecraft általában megfilmesíthetetlennek mondott, és ez annyiban igaz, hogy munkásságának lényege a felfoghatatlan, az emberi tudatba be nem tuszkolható idegenség. A kettő találkozása szükségszerűen katasztrófához vezet, mivel az egyik a kozmosz, a másik meg egy aprócska emberi tudat, és a légy ritkán okosabb a szélvédőnél. Írásban a médium természete miatt a bevett módszer a ráció romjaiba kapaszkodó elme mániákus, pedáns kísérlete a dolgok minden józan ésszel szembeni, csakazértis hideg leírására (gondoljunk az Elder Thingek vagy a yuggothi gombák tudományoskodó lajstromba vételére, mintha egy viktoriánus tudós boncolná az egzotikus létformát), majd az elkerülhetetlen szakadás külső jegyeinek barokkos sorolgatása. Az alapvető paradoxont maga a nagy ember sem oldotta fel, sőt pont az a lényeg – amikor megkérdezték, hogyan kell kiejteni az idegen szavakat, pl. a híres ph’nglui mglw’nafh igét, azt felelte, sehogy, mivel ez a betűsor úgyis csak távoli kísérlet a nem emberi hangképző szervekből származó zaj leképezésére.
Mozgóképen ez nyilván nem megy, ott mutatni kell valamit. Próbálkozók akadtak, bár nem olyan sokan, mint visszanézve gondolnánk, HPL csak a múlt század végére nyerte el a negédes geek-referenciák popkirályi státuszát (Ványadt bácsinál erre mondták volna, hogy de nem érte meg, és talán jobb is így), előtte a sufnifilmesek nem remélhettek kiugró bevételt pusztán attól, hogy odatették a nevét a főcím fölé, bár a daliás nyolcvanas években már pont így történt a From beyond és a Reanimator kapcsán. Az alkotók jellemzően efféle harsány B-filmeket, vagy cselekményes fantasy-horror kalandokat hoztak ki az anyagból (mint a jeles Brian Yuzna a Dagonból), az irányzat mai célba érése Nicolas Cage trédmárk üvöltése lehet a vadiúj Űrből jött színben – az igényes közönség elvárja, a tetejébe meta is, hogy a fal adja a másikat.
A rajongók harmadik csoportja máig akaszkodik a megragadhatatlanba. A H. P. Lovecraft Historical Society (ludo fore putavimus, az egyik mesterlövész ezt alighanem úgy fordítaná, hogy pillanatnyilag jó ötletnek látszott) korabeli stílusimitációkat gyárt (expresszionista némafilm és korai talkie, azaz Cthulhu hívása / Suttogó a sötétben), a sok kis műhely közt a svéd Lone Animator és a Millroad Film koprodukciójában készült egy sor egyedi modorú rövidfilm, elsőként az Árnyat az időn túlról vetette az orrom elé a net. Az eredeti kisregény a korpusz tudományosabb felén áll, narrátora, az ész embere, rettenetes tudatcseréjére ébred rá Ausztrália homokjától a legvégső jövő iszonyáig. Bevallom, elsőre kikacarászás céljából nyomtam a láthatóan amatőr cuccra, ám a nyegle hipszter okoskodás és a szemük helyén is dollárjeleket viselő showrunner termékmanágerek korában a komolyság, amivel a művészek egy obskurus horrorszerző örökségéhez állnak, enyhén szólva üdítő. Az önmagukkal szemben is egyenes arc és a lelkesedés átsegít a kivitelezés korlátain – általában blue box előtt mozgó egy-két emberrel és stop-motion lényekkel van dolgunk, a profi alámondás, a megjelenítés barbárbrutál bája és a szuggesztív előadásmód lenyesi cinikus kívülállásunkat. A szaggatott mozgás és a helyenként némafilmesen, ööö, drasztikus színészi játék pedig abszolút passzol, mégis mi lehet hiteles, amikor a költői én éppen felfedezi önnön keze írását Yith Nagy Fajának millió éves könyvtárában? Lehet haladni nyugodtan a többire, van pl. helyből Más istenek és a Lone Animator saját Dagonja is.
