Csőmozi #46: Olaf, metál – Gothic King Cobra

Gázban égő nemzedék jajszava nem hallatszik a Sundance filmfesztiválig.

Mindannyiunkban él egy kép a vidéki Amerikáról: a 7-11 előtt kornyadozó mihasznák, redneckek a fénymásolónál, az egész nagy aszfaltlapály, ahol a világ vezető szuperhatalma népessége nagy részét parkoltatja. Késő éjszakai MTV-videókból ismerős népköltészet, a sarokban fekete pólós művészkedő palánták – néha elmennek és zenekart alapítanak, vagy változóan őszinte, önéletrajzi ihletésű filmeket csinálnak nem annyira küzdelmes éveikről. Kevin Smith egész munkássága és az amerikai független film jó része erre a kicsit lábszagú sufniuniverzumra tekinthet vissza ihlető forrásként, ahogy a nyálas-hollywoodias végponton pl. a vadiúj Ladybird is. Beavis és Butt-head a látszat ellenére nem: bár a környezet passzol, a duó a tehetségüknél nagyobb öntudattal megvert egzisztencialista nyavalygókkal szemben nem reflektál, csak belevágja a kukacokat a sütőbe a Burger Worldben, és várja a vendégeket. Ráadásul az a művészileg megbocsáthatatlan benyögés is elhangzik nem egyszer, hogy life is cool, és ehhez nem kell több, mint hogy “láttunk pucér embereket.”

Heti műtárgyunk, ez a földalatti rajongók körében körbeájuldozott cinema verité minimálportréfilm akár a Generation in crisis c. B&BH-epizódot is vehette volna alapul. Laposkúszó dokumentumfilmes megkeresi a tapló őszinteségű amerikai Ádámot, és rajta keresztül beszélteti, ami maradt az alapító atyákból. B&BH az epizódban hamar megunta, hogy nyikhaj nerd ugráltatja őket (“csináljatok valami botrányosat”), és egy this sucks kíséretében otthagyta a géniuszt, a valamivel artikuláltabb Josh Saunders, vagyis Gothic King Cobra hálás volt a lehetőségért.

A Wyoming állambeli Casper rezidens aspergeres metálosa a csak “trapped”-ként hivatkozott rendező kamerája elől hátrál bele az US of A ürességbe, néha szó szerint, vonatsínen vagy a sötét parkolóban. Az interjúvoló nem kérdez, GKC-t nem is kell, a sokáig semmiben túráztatott lelkek túlpörgéses módján mesél mindenről meg még sokkal többről, a kirekesztés üvegfala mögött vigyorogva az esélytelenek egyszerre tökös és lelombozó lazázásával. Amerika hátsó udvarán a totál semmi olyan pusztító, hogy még Harmony Korine (Gummo és vidéke) is kimódolt szépelgésnek tűnik mellette. A lobotómiás előadásmód egyszerre több és kevesebb a játékfilmes műnyomornál, a limbóból újabb és újabb elveszett lelkek jönnek szembe,  a mallban és mögötte előkerülő girhes kamaszoknak első dolguk, hogy spontán showbiznisz-karrierjüket lendítsék előre, ha már előkerült a kamera. GKC csöves haverja lejmol az úgy tűnik világmárka Jägerből, amivel a művészt simán kiszolgálják, moziélményeinkkel szemben senki nem húz az üvegre zacsit.

Mielőtt negédes jófejkedővé változott, Kevin Smith még feltette a kényelmetlen kérdést nemzedékének, az akkori huszonéves slackereknek (ha tényleg olyan jók vagyunk, mit keresünk még mindig itt), a proli életkilátások arctalanságához túl freak, bármi máshoz túl torz természeti jelenségeknek valószínűleg ha eléjük tennék, sem lenne pálya a megélhetési beszólogatás. A 2014-ben lezárt film epilógusa szerint King Cobra azóta összeköltözött nagy ábrándjával, de még mindig a Wendy’s-ben dolgozik.

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!