Csőmozi #7: Sikíts, te nigger – Scream Blacula scream
“Bemész a kölcsönzőbe, és mit látsz? FEHÉR vámpírfilmek!”
Így háborgott Malice X, a Fat white vampire blues c. kortárs paródiaregény harcos feka vérszopója. “És nekünk mi marad? A kibaszott Blacula, ember!”
A blaxploitation, bármit mondjanak a későbbi szépelgések, nem a fekete polgárjogi mozgalom diadalmas mozis mellékágaként jött létre 1970 felé, sokkal inkább azért, mert a kapitalisták rájöttek, mozijegyre a gettólakóknak is futja, így fizetőképes keresletet jelenthetnek. A passzív ellenállással különben is nehéz lett volna összeegyeztetni a Shaft-féle igazságosztókat, akik pont ugyanazt csinálták, mint Piszkos Harry és Paul Kersey, csak mondhatni pepitában, az utcai söpredék helyett elnyomó sápadtarcú seggeket (képzavar) rúgva széjjel. Az irányzat a bőrszínek invertálásán túl sok eredetiséggel nem dicsekedhet, így szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb eljött a klasszikus Drakula elsötétített változata, a Blacula, főszerepben egy büszke afrikai herceggel, akire az elkorcsosult óvilág és annak élőhalott megtestesülése mondja ki az öröklét átkát.
Jelen elemzésünkben na nem erről, hanem első folytatásáról, az 1973-as Scream Blacula scream c. sequelről lesz szó. A nyitójelenetben vudu-gyülekezetben tör ki az örökösödési válság, az öreg papnő halála után öntelt fia magának követeli a tisztséget, ami a jelek szerint Lisa, a köv. loahüvely (mármint aki hagyja magát meglovagolni a loák által, bár a Count Zero óta tudjuk, hogy ennek a többes száma is loa, inkább haladjunk), szóval Lisa (Pam Grier) jussa lenne. A gőgös Willis nem megy bele a vereségbe, és egy gyanús öreg pap, valamint egy galamb és a vére (nem láttam kiírva a végén, hogy a forgatás során állatoknak nem esett bántódásuk, akkor még nem volt divat, de remélem a legjobbakat) és egy halom átkos csont felett tiltott fekete (haha) praktikákba fog. A francia-patois vuduhalandzsa közben kitör a vihar, a csontok lángra lobbannak, az elfajzott hullaidéző háta mögött pedig a falra vetül a barkós-köpönyeges árnyék – Blacula is back in town, felcsendül a funkos főcímdal (“Torment”, a hangzása alapján meg nem mondtam volna).
A film jobbára különös álom-félvilágban, a színesbőrű felsőközéposztály fogadásain és kiállításmegnyitóin játszódik – jó, biztos vannak ilyen afroamerikaiak is, de a blaxploitation szokott színhelye azért más. Figyelemre méltó Blacula (William Marshall) ambivalens viszonya környezetéhez: ahhoz képest, hogy afrikai herceg, megjelenése és modora egy az egyben egy tévedésből negroid, szobormerev testbe került Lugosi Béláé, passzív-agresszív bájgúnárkodása nemkülönben. Amikor első tesó áldozata kétségbeesve tapasztalja, hogy groovy szereléséből, sőt belőle sem látszik semmi a tükörben, szolidaritásról nyomokban sem tanúskodó paranccsal teszi helyre:
“Your only justification to crawl on this earth is to serve me.”
A fekete testvériség egyébként összesen egyszer, a most is igen bénán kivitelezett denevéres jelenetek során a városban császkáló címszereplő nyomában kerül elő, midőn beleköt két fogalmatlan, szintén csoki strici.
“You made a slave of your sister and you are still a slave, imitating your masters.”
Blacula egyetlen gondja egyébként, hogy Lisa, a mambó segítségével átkától próbál szabadulni. Az egy szál fehér szőke sikolykirálynőtől eltekintve egytől egyig fajtárs szolgahadával mit sem törődik, a terjedő vámpírizmus sem izgatja, gyermekeit karikás szemű golyófogónak tekinti legfeljebb, amikor a kacifántos nyomozás végén a fehér rendőrosztag egy zombifilmes szekvenciában betör az udvarházába (az sem világos, az eredeti tulaj Willisnek ez a puccos villája mégis honnan, engedjük meg, hogy a perselypénzből meg a loa kegyéből). A szaktanácsadó javaslatára fehér kerítéslécekkel (“Uram, ezt nem gondolhatja komolyan!”) támadó hatóság és az ördögűző-megtisztító vudurítus szorításában jön el Mamuwalde hercegért a megérdemelt vég. A kivitel nem a rovatban megszokott 20 centes kreatív szegényház vagy vicces sufnituning, a kor szórakoztató filmjeinek átlagát bőven hozza, még a színészi játékban is, és mivel a lelkiismeretes kutatómunka során kiderült, hogy van egy egész black (itt most nem a metál) horror-alműfaj ebből az időből olyan gyöngyszemekkel, mint a Blackenstein vagy az Abby (a feka Ördögűző), előfordulhat, hogy itt is lesz még feketeleves.
