Dögöljetek meg!
A filmtörténet egyik legemlékezetesebb monológja sosem volt ennyire aktuális.
A citromdíjas címfordítású Az utolsó éjjel, ami angolul a 25th Hour néven fut az utóbbi idők egyik legeredetibb filmes monológját adta nekünk. Bár az eredeti, Edward Nortonos verzió vizuálisan egy picit túlságosan egyszerűsít, az Alföldi Róbert féle előadás pedig még egy picit rátesz az affektálásra is, de David Benloff könyv és forgatókönyvíró írása örökre aktuális marad és a film egészét zanzásítja.
Aki esetleg nem találkozott a filmmel, az sürgősen pótolja be, mert teljességében is megér egy elég hosszú misét. Az elejétől a végéig feszült film, ami az eljátszott lehetőségekről és az ostobasággal töltött idő felett érzett fájdalomról szól. Azokról a dolgokról, amiket örökre megbánunk és soha nem jönnek vissza, mindez olyan köntösben, hogy közérthető és egyszerűen emészthető legyen – ezért is lett a nagyközönség előtt is kellően népszerű.
Vicces, hogy lassan nagykorúak azok, akiket még a pelusban hagytak ott anyuék, hogy megnézzék a moziban – a film 2002-es.
A monológ félreértelmezett, kirekesztő gyökerek által sokat idézett alkotás, ami teljességében értelmezhető és úgy van csak igazi mondanivalója. A csattanója az, ami a földhöz bassza az embert, miután végigment az egész fájdalom-cunamin, amit az az ember érez, aki a keserűségének az okait folyamatosan kívül keresi. A legszomorúbb és legkeserűbb felismerés az út végén, amikor minden probléma elhárult, hogy az igazán komoly probléma, amit mindig magunkkal viszünk valójában mi magunk vagyunk.
Nem. Te dögölj meg, Montgomery Brogan. Mindened megvolt, de te eldobtad. Te béna fasz.
