Egy klasszikus darab: A brit katonai bicska

A svájciakat ismerjük és szeretjük – ár-érték arányban a német hadseregnek gyártott zsebkésük messze ver mindent, ami a piacon kapható, még akkor is, ha az új, egykezes nyitású modellhez jutunk hozzá, nem pedig a régihez, amit gombokért vágtak egy időben az ember után a bolhapiacokon –, de ezen kívül is akadnak még egyszerű, de munkára termett zsebkések, ilyen például a douk-douk vagy a brit katonai bicska. A két utóbbi valamivel kényelmetlenebb, de mindenképp menő választásnak tűnik, ha kell egy kés, nem akarjuk senkire ráhozni a frászt, és válallunk némi kényelmetlenséget annak fejében, hogy egy elpusztíthatatlan és kétségkívül menő darabot hordhassunk magunknál. A douk-douk történetével majd később foglalkozom, most nézzük a Joseph Rodgers-féle brit bicskát.

Ahogy a tiszti Victorinox, úgy a brit bicska sem változott sokat az évek során – a dizájnja legalábbis majdnem ugyanolyan, mint az első, 1905-ös katonai modellen, csak a felhasznált anyagok változtak. Persze ezt sem a hadsereg találta ki, hanem már jól bevált eszköznek számítottak a hajókon – ez tulajdonképpen egy vitorlázáshoz használatos bicska, csak épp a katonáknál rendszeresítették. Valamelyik késes fórumon olvasgattam ezekről a hajósbicskákról, ott írták, hogy a különleges pengeforma a brit és norvég bicskákon annak köszönhető, hogy inkább vágásra találták ki őket, mint szúrásra, egyfelől a balesetveszély minimalizálása miatt, másfelől pedig azért, mert a tengerészek olykor szerettek bicskázni, mint ahogy azt Rejtő Jenő is többször megénekelte már.

– Uram! A késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

Ez azért is különös, mert nem csak a penge formája miatt hívják ezt hajós, vitorlázós vagy valami hasonló bicskáknak, hanem emiatt a hegyes, meglehetősen riasztó szerszám miatt is, amit angolul Marlin spike-nak, magyarul pedig kötébontónak neveznek:

Na, szerintem nem kell túl nagy lángésznek lenni ahhoz, hogy eszedbe jusson, ha már bicskázásra adnád a fejed, hogy a penge helyett ezt az enyhén ívelt acéltüskét állítsd bele egy felebarátodba, de hát kötélbontó kell, nincs mese. Szintén valamiféle fórumon olvastam, hogy a háború idején a katonák ezzel a tüskével nyitottak benzineshordókat, festékesbödönöket meg effélét is, tény, hogy nem egy kényes holmi.

A korai modellek agancs markolattal, szénacél pengével és bronz fülecskével rendelkeztek a rögzítőzsinór felszereléséhez, később a markolat anyagát csontra vagy bakelitre cserélték, a második világháború idején ezek voltak rendszerben. A pengét csak a rugó rögzítette, külön zárszerkezet nem volt, a bicskán egy penge, egy kötélbontó és egy konzervnyitó kapott helyet. A bicskát már a korai időkben is a sheffieldi Rodgers műhelyéből szállították (illetve onnan is), ők 1682 óta látják el Őfelségét mindenféle acél holmival, bár az, hogy a cég most kinek a tulajdonában van, enyhén szólva homályos – egy Eggington Group nevű vállalat birtokolja, de elvileg a termékeik még mindig Sheffieldben készülnek.

A későbbiekben a műanyag markolatot felváltotta a tiszta acél kialakítás – ez jobban töri a kezet, de valószínűleg tartósabb. Egészen a kilencvenes évek végéig tartotta magát ez a modell, a brit hadügyminisztérium végül úgy döntött, hogy ideje lenne valami zárszerkezetet gyártani a bicskára (az angolok ebben nem ismernek tréfát: bármilyen rögzíthető pengés késért büntetnek közterületen, elkobozzák, lepisálnak, ilyenek, de valaki valószínűleg rájött, hogy a katonánál azért lehet valami ilyesmi is, ha már éles (értitek, ÉLES) fegyvert is rá mernek bízni). Így született meg a backlockos katonai bicska, amiről már lemaradt a kötélbontó, a zár viszont állítólag igen komoly terhelésnek is képes ellenállni, plusz a konzervnyitó mellé kapott még egy sima csavarhúzót is, ami kiválóan alkalmas arra, hogy kilyukassza a zsebedet, ha sokáig hordod, mert nem fedi semmi – a penge és a konzervnyitó közötti liner meghosszabbításaként simán kiáll a markolatból. Ebből Rodgersék két verziót készítettek: az egyik a hivatalos felszerelés része, ezen külön beütő jelzi, hogy a hadsereg számára készült, a másik – elvileg ugyanolyan és ugyanott gyártott – bicskának pedig a markolatán szerepel, hogy „The Genuine Lockback British Army Knife”.

No, ha valaki már idáig eljutott, az feltehetőleg kíváncsi arra is, hogy mi a véleményem a késről.

Röviden: ne vedd meg. Hosszabban: vedd meg.

Nem arról van szó, hogy rossz vétel lenne, de körülbelül háromszor annyiba kerül, mint egy használt német-svájci, aminek hosszabb a pengéje is, sokoldalúbb is, és – bár nem tudom, hogy a Rodgers milyen acélból készül – valószínűleg jobb az acélja is, a markolata pedig sokkal kényelmesebb, mert mi tagadás, a Rodgers hosszú távon bizony fel fogja törni a kezedet. Az egész cucc három acéllapból, egy pengéből és egy konzervnyitóból áll, ezen nincs is mit csodálkozni. Melegben kicsúszik a kezedből, hidegben hozzáfagysz, a hatcentis penge meg ugyan rendőrbarát és kajálni elég, de nem kifejezetten egy túlélőkés, na. Tovább rontja a helyzetet a már említett csavarhúzó (bár ha zsinegen lógatod az övedre vagy a zsebedbe, nem feltétlenül böki ki a belsejét), valamint a markolat síkjából enyhén kiemelkedő szegecsek. A penge, és leginkább a konzervnyitó egy hektó olaj után kellemesen nyílik, de előtte nem annyira, az egész cucc viszonylag nehéz (még szép, acélból van), ehhez képest viszont kicsi.

De ha csak kell egy bicska, ami legális, alkalmas a hétköznapokra, kiválthatod vele a horribilis műanyag evőeszközöket, baromi jól néz ki, történelme van és gyakorlatilag elpusztíthatatlan, azonnal vedd meg, ha látod. Nem, valószínűleg nem ezzel fogsz kunyhót építeni magadnak egy lakatlan szigeten, ha (kurvára) eltévedsz a Börzsönyben, de az is valószínűtlen, hogy szétesne. És mondtam már, hogy baromi jól néz ki? Otthonra is kéne.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: