Elhallgatott történelem: a nap, amikor majdnem kitört az atomháború #3

Az ötvenes években a szovjet hadvezetés fele híve volt a stratégiai bombázásnak.

Annak ellenére, hogy nem nagyon volt bizonyíték a polgári lakosság tömeges mészárlásának háborúk kimenetelét befolyásoló hatására.

Sem a német polgári lakosság mészárlása

sem Tokió gyújtóbombázása

nem bizonyította be, hogy a nem katonai célpontokat támadó stratégiai bombázás bármilyen szempontból indokolt vagy elfogadható lenne. A koreai háborúban is az ellenkezőjét sikerült elérni: minél többet szenvedett a lakosság, a katonák annál elszántabban harcoltak.

A félreértések elkerülésére: az atombomba és a plutóniumbomba után ment egy informális üzenet Hirohito császárnak és a japán katonai vezérkarnak:

tudjuk hol vagytok, a következő nukleáris bombát ti kapjátok

Ennyi állt a fegyverletétel hátterében. Hirohito remegő kézzel cigire gyújtva jelent meg McArthur hajóján (az újabbik, már Essex osztályú USS Yorktown) a békéről tárgyalni. Ennyit az istencsászárokról. Az amerikaiak blöfföltek. Nem is volt több bombájuk.

Ennek ellenére a szovjetek úgy gondolták, hogy erődemonstráció jó lehet, adott esetben egy fegyveres konfliktus kibontakozását megelőzően eltántoríthatja a támadni szándékozó feleket egy megfelelő helyre mért csapás megsemmisítő ereje.

Sztálin halála után Hruscsov nem igazán akart háborúzni. Eleve egy képzetlen bányamunkásként került a párt élvonalába, ahol Sztálin leghűségesebb kiszolgálójaként működött közre. Többek között a véreskezű Berija eltávolításában, ezzel elindítva egyfajta konszolidációt a párt berkeiben.

Ennek ellenére a katonai vezetés erejét nem becsülte alá. Sztálin tisztogatásai után a Vörös Hadsereg legprofibb és harctéri gyakorlattal rendelkező parancsnokai maradhattak csak meg. Zsukov valami egészen pofátlan módon képes volt beszólni Sztálinnak is, valamiért nem annyira féltette az életét. Sztálin pedig hallgatott is rá, mert tisztelte Moszkva, Sztálingrád védelme során és a Berlinig tartó offenzívában felmutatott érdemeiért.

A szovjet légierővel viszont csak a baj volt. Ahogy a rakétásokkal sem tudott kibékülni Joszif Visszarjonovics. Felváltva deportálta őket Szibériába vagy ítélte halálra, aztán volt, hogy egymás közbenjárására megmenekültek.

Ez most kicsit csapongás lesz, mert mondjuk később Ciolkovszkijról** lesz külön poszt. Ő a szovjet űrkutatás igazi elfeledett hőse, Sztálin személyesen írta alá a halásos ítéletét, ebből először 10 év munkatábor lett, aztán Tupoljev közbenjárására házi őrizet. Kétszer kereste meg a Nobel-bizottság a szovjeteket, hogy a Szputnyik kitalálója megérdemelné a Nobel-díjat, Hruscsov válasza az volt, hogy hadititok, kinek köszönhető.

** Mikorka Kálmán kommenttárs hívta fel rá teljesen jogosan a figyelmemet, hogy nem Ciolkovszkij, hanem Koroljov volt a Sztálin által 1-es kategóriába sorolt, azaz kivégzésre ítélt, de ezt majd abban a posztban kifejtem, hogyan is történt. Köszönöm!

Amikor Sztálin lefoglalta a keleti partjaikon leszálló, Japánt bombázó B-29-eket és a legénységüket csak rendkívüli titkolózás közepette egy Iránon keresztüli vonatozással adta át a szövetségeseinek, a gépeket esze ágában sem volt visszaadni. Megbízta Tupoljevet, hogy akkor most másolják le milliméterre azt az irgalmatlan haditechnikai tévedést.

Tupoljevék vért izzadtak. A legnagyobb gond az volt, hogy szét tudták darabjaira szedni a gépet, meg tudtak mérni minden egyes alkatrészt, még az anyagokat is úgy ahogy beazonosították, de a metrikus (méter, milliméter) alapú és az amerikai inches között nem találták meg az átalakítókulcsot. Nyolcad és tizenhatod incheket nem lehet átalakítani ha menetekről volt szó, de már annyira kényszeresen próbáltak másolni, hogy az egyik lefoglalt gép szárnyán volt egy fél méteres, javításként utólagosan odaszegecselt fedőlemez, azt is lemásolták. Ki tudja, ne legyen belőle Szibéria, ha pont az nincs ott.

A B-29 szovjet másolata a TU-4 lett, mondani sem kell, hogy az alapanyaghiány, az eleve erősen véleményes műszaki problémák után milyen lett a végeredmény. Még valamivel olyanabb.

Így készült a TU-4, későbbi NATO kódnevén “BULL”

De mit volt mit tenni, a pszichopata brit miniszterelnök egy napon azt találta ki, hogy Izraellel szövetkezve a maradék imperialista befolyását érvényesíti a Szuezi-csatorna katonai megszállásával. Erről persze elfelejtett egyeztetni a szövetséges franciákkal és az Egyesült Államokkal, akik csak néztek: ez az őrült amfetaminfüggő, kokainista fasz komolyan az elvonó után fegyveres konfliktusba kezd az éppen átmenetileg enyhülni látszó hidegháború szovjet szövetségi övezetében? Elég komoly diplomáciai válság alakult ki és hát nem annyira örült senki Anthony Eden váratlan húzásának.

A szovjetek ekkor kitalálták, hogy amúgy is van egy másik, jóval kisebb konfliktus a befolyási övezetükben. Zsukov már ott volt kezelni a kérdést a páncélosaival, de meg lehetne támogatni stratégiai bombázással is.

Madárka

November harmincadikán TU-4 bombázók szálltak fel 4 tonna hagyományos bombateherrel az ukrajnai bázisukról, ez volt az első szimuláció, hogy csak a küldetéshez szükséges üzemanyag tankolásával el tudják-e érni a kijelölt célpontjukat és a bombázás után vissza tudnak-e térni a bázisra?

1951 októberben a TU-4-ről dobták le az első légi indítású atombombát a szovjetek.

A román légtérbe belépés után Plojesti felett kapták a kódolt visszafordító parancsot, ezért végül nem valósult meg sem a szimuláció sem pedig ez az atombombás stratégiai támadás.

Az erődemonstráció tervezett helyszíne Magyarország volt, 1956-ot írtunk és a célpont a Corvin-köz.

Címlapon a Szemipalatyinszk (Kazahsztán) 41 kilotonnás Joe-3 (RDS-3) atomrobbantás Wilson-felhője. Szép kis gomba, ilyet tudott dobálni a TU-4.

Előző atomháborús posztjaink itt:

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!