Enúma elis – egy sötét eposz!!!!!66!6

Ha van valami, amit kurvára szeretek a black metal és a tágabb metálos szcéna környékén, az az, hogy tobzódnak a mitologikus témákban. Itt most nem a Cradle of Filth-féle gusztustalan vinnyogásra gondolok, hanem azokra a zenekarokra, akiket érdemes is hallgatni. És hát tegyük fel a kérdést: hol a geciben lehetne több sötétséget és ősvilági rettenetet találni, mint a régi mítoszokban? Már a klasszikus antikvitás mítoszai is tobzódtak az erőszakban, de a jó black metálos tudja, hogy érdemes kicsit mélyebbre ásni, régebbi korok kultúráiból meríteni. Így találkozott a műtőasztalon két kedvenc témám, a mezopotámiai kultúra és a black metálos szubkultúra. Aztán elárasztotta a búzamezőket, és bumm, így lett a csokapik Marduk.

Marduk isten nem kisebb személyiség volt, mint az ókori Babilon főistene. Az ókori kultúrákban minden városállamnak volt saját védőistene, és hogy az istenek társadalmában ki tett szert vezetőszerepre, az nagyban függött az adott város politikai hatalmától. Nem volt másképp ez Mezopotámiában sem, ahol Marduk a korábbi sumer-akkád főistenek helyét vette át.

A nagy mezopotámiai teremtéseposz, ami Marduk főistenné válásáról szól, az Enúma elis címet viseli.   A korábbi teremtésmítoszok hősei még Anu, Enlil vagy Éa voltak, de Babilon (Báb-ili) megerősödésével a már ismert és elterjedt mítoszokat át kellett alakítani, hogy Babilon főistene legyen a legnagyobb király. Később aztán Marduk is megszívta, mert az asszírok térhódítása után a nagy teremtéseposz újabb változataiban Assur isten lett az új főszereplő. Az írnokok már nem is szarakodtak már az eposz átalakításával, csak kicserélték Marduk nevét Assurra.

Az akkád nyelven lejegyzett teremtéseposz teljes szövege sajnos nem maradt fenn. A történet összesen hét, egyenként kb. 150 soros táblából állt, ezek közül egyetlen teljes szövegváltozat sem őrződött meg, viszont a különböző töredékekből sikerült majdnem az egészet helyreállítani. Persze ez is csak hellyel-közzel sikerült, mert a legkorábbi darab a Kr. e. X. századból, a legkésőbbi pedig a Kr. e. II. századból való, azaz körülbelül nyolcszáz év van közöttük, ekkora távolság pedig nem zabkása! Ennek megfelelően az eposz szövege nem teljesen összefüggő, a picit zavaros is. Bevallom, hogy elég régen olvastam már az eposzt, és nem teljesen látom át most a sumer-akkád mitológiai részleteit. Viszont jó lenne újraolvasni, szerencsére meg is van könyvben.

Az Enúma elis teremtéstörténete szerint az első két isten Apszu  és Tiámat voltak, Apszu az édesvizű tenger istene volt, Tiámat pedig a sós tenger istennője. Ők ketten voltak a világ teremtői (volt még egy harmadik isten is, Mummu, de az eposz szövegében az ő alakja egybecsúszik Tiámattal). Tiámat és Apszu nászából született meg az istenek második generációja, akik aztán további isteneket nemzettek, és így tovább. Az így kialakult istentársadalom azonban nem nyerte el Tiámaték tetszését, ezért elhatározták, hogy nemes egyszerűséggel kiirtják őket a gecibe. Ki is alakult az ellenségeskedés az istengenerációk között. Az új istenek még elbírnak Apszuval, őt Éa isten le is győzi a gecibe. Viszont Tiámattól már mindenki fosik, ekkor már csak Marduk mer kiállni vele szemben. Tiámat szörnyeket szül, hogy küzdjenek az istenek ellen (ez picit emlékeztet azért a gigantomachiára), de aztán Marduk legyőzi a gecibe, főisten lesz, megteremti az embert, és happy end. Persze, hogy ki győzi le Tiámatot, az mindig attól függ, hogy épp melyik város a legkeményebb.

Nem csoda, hogy ez a szép történet annyi kedves muzsikust megihletett. Kezdetnek jöjjön a Rotting Christ közepesen giccses dala, melyben a görög táncdalegyüttes érzékenyen állít emléket Tiámat haláltusájának.

Fun fact: állítólag a Rotting Christ alapítója is kapott egy küldeményt kedvenc gitárosunktól, Euronymoustól, benne Dead koponyájának darabjával. De az biztos, hogy a banda és Euronymous kapcsolatban álltak.

Ha pedig a félig gagyi metál vizeire eveztünk, akkor ideje áteveznünk a teljesen gagyi metál vizeire, és jöjjön egy dal egyenesen az Enúma elis főgonoszától Tiamattól. Igazából még mindig nehezen hiszem el, hogy a Tiamat egy szar együttes, mert régen, amikor csak egy-két számukat ismertem, azokat szerettem, de azért ki kell mondani, hogy ami gothic metal, az jó nem lehet, és sajnos a Tiamat zenéjét első figyelmes hallgatásra úgy lehetne jellemezni, hogy gagyi, de ha megkapargatjuk a felszínt és figyelünk a mélyebb jelentésre, akkor akár úgy is jellemezhetjük, hogy szifiliszes macskafos. De azért legyen itt tőlük egy szám, ami nem annyira szar. A zene önmagában nem rossz, szeretem is ezt a dalt, de a borító már jelzi, hogy a zenekar többi cuccától sok jót nem kell várni.

Az Enúma elis metálos kapcsolatait tárgyalva meg kell említeni, hogy a Behemoth énekese a Nergal nevet vette fel, vagyis egy sumer-akkád istenség nevét, aki szerepel is az eposzban. Persze a Behemoth is túltolta a blekmetálos pózolást, már ők sem az igaziak. Az új számuk, a God = Dog kritikán aluli, cringe szóvicces címmel. De azért legyen itt tőlük is egy szám! Ez a dal bizony nem is rossz, megmelegíti a szívet egy hideg téli éjszakán, és a klip sincsen rosszul megcsinálva, de azért valami mégis hiányzik belőle.

De mi hiányzik???? Igazi trve kvlt zene már nincs is, ami az ősi sumer mitológiából merítene? Sajnos Varg Vikernes nem írt semmi olyan zenét, amit ide betehetnék.

Vagy mégsem?

 Let’s find out!

Éa isten vigyázza álmotok, jók legyetek!