A fegyver, ami sosem létezett

Tudom, hogy most mindenki, aki játszott a Baldurs Gate második részével, egy emberként hördül fel a csalódottságtól, de láncos buzogány valójában soha nem létezett. Annak ellenére sem létezett, hogy fennmaradt belőle néhány eredeti darab is a 15-16. századból – ezeket ugyanis sosem forgatták fegyverként. Ennyit a játék legdurvább, már-már indokolatlanul erős fegyveréről (ami egyébként az egyedüli indok arra, hogy a karaktered erre a fegyverre specializálódjon, kb olyan, mint a Neverwinter Nightsban a kasza, ami egyáltalán nem praktikus, plusz egy képzettségpontba kerül a használata, de irtózatosan menő).

Ha az ember jobban belegondol, nem valami praktikus láncos buzogányt használni. Cséphadarót sem azért használtak, mert olyan baromi jó ötlet, de ott legalább messze volt az a szar, amit a láncon lengettél, úgyhogy nem azzal kezdted parasztból vitézzé történő szintlépésedet, hogy fültövön vágod magad a saját fegyvereddel, aztán meghalsz (oké, lehet, hogy nem magadat vágod magad fültövön, hanem mondjuk a melletted masírozó haverodat, de semmiképpen nem hangzik túl produktívnak a dolog).

Erről a témáról már elég sokat vitáztak különböző középkorászok és hadtörténészek, valamikor a hatvanas években Philip Warner simán azzal intézte el az ügyet, hogy ez az egész kamu, sosem használtak ilyesmit, mások viszont ragaszkodtak a láncos buzogánnyal rohangáló katonákhoz, teljes joggal rámutatva arra a tényre, hogy TÉNYLEG léteznek múzeumi darabok a XIV-XV. századból. Abban nincs is hiba, hogy sima buzogányok léteznek – mi sem egyszerűbb, mint agyonütni valakit valamivel, ami gyakorlatilag egy kalapácsnak alkalmatlan kalapács. Vagy akár egy kalapáccsal. A balta is működik – de egyik fejét sem egy lánc köti össze a nyéllel, ami elszakadhat, egyetlen munkavédelmis sem javasolná komolyabb kenőpénz elfogadása nélkül, és eleve csak bonyolítja az életet.

Paul B. Sturtevant a Public Medalisttól ezért hát megkeresett egy középkori fegyverszakértőt, Dr. Nickolas Duprast, és szembesítette a leletekkel. Ha nem egymást gyilkolták ezekkel a vackokkal, mi értelme volt egyáltalán ilyesmit csinálni (ne menjünk bele az értelmetlen tárgyfétisekbe, na)?

Dupras úgy véli, hogy ez az egész csak sima parasztvakítás – azok az eredeti darabok, amelyek előkerültek, a korabeli fegyverzet ellen nem értek volna semmit (elég nagy hátrány, ha agyoncsapod magad), ráadásul a kidolgozásuk alapján is valószínűtlen, hogy csatára tervezték volna őket – a láncok gyengék, a tárgyak túldíszítettek, és úgy általában, nem tűnik jó ötletnek egy ilyen szarral nekimenni valakinek, akinél egy kurva nagy lándzsa van. Lehetséges, hogy valamiféle rituális célokat szolgáltak – az egyik darab úgy néz ki, mint egy korbács, csak épp fémből, de ló noszogatására kevéssé alkalmas, az is elképzelhető, hogy valami fura kínzóeszköznek találták ki (ugyanúgy, mint a szintén nem létező vasszüzet). Több vizsgált darab, amit néha a XIV-XV. századra datálnak, pedig egész egyszerűen későbbi, a tizenhetedik-tizennyolcadik századból származik, és valószínűleg valami olyasmit másol, ami valójában soha nem is létezett.

A túlfűtött fantáziájú festők és illusztrátorok ugyanis előszeretettel festették meg az ellenséget mindenféle fantasztikus fegyverekkel felszerelkezve, a láncon himbálózó tüskés vasgolyó pedig elég látványos, megfelel a barbárokról alkotott sztereotípiáinknak, és – valljuk be – valójában annyira menő, hogy otthonra is kéne, csak ne kelljen használni. Sturtevant ugyan nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy valamikor a késő középkorban kísérleteztek valami hasonló fegyverrel, mielőtt rájöttek volna, hogy nem túl jó ötlet, de valószínűbbnek tartja, hogy ennek a mítosznak az elterjedésében inkább a fantázia a ludas. A forrásként használt cikk alatt a kommentelők felvetnek még egy lehetőséget: lehetséges, hogy valóban egy technikai zsákutcáról van szó, de elképzelhető, hogy lóhátról még használhatták, akár úgy is, hogy jól meglóbálták, és hozzábaszták az első útjukba kerülő gyalogosnak. Ebben az esetben valószínűtlen lett volna az is, hogy valamelyik pajtásukat ütik agyon, bár itt is kérdéses, hogy milyen szerepet játszhatott volna a lánc – a megpörgetett fejjel azért mégis kevesebb sikerrel lehet célozni, lovaglás közben azért legalábbis fölösleges macerának tűnik, ráadásul egy lovasroham közepén valószínűleg a legkevésbé sem vágysz rá, hogy a lánc valami köré tekeredjen, és egy csomó érthetően ingerült gyalogos között köss ki a földön – vagy fegyver nélkül folytasd a rohamot.

Ebben az értelemben pedig a láncos buzogányok tökéletes példái a szimulákrumnak, ami teljesen űrkorszakian hangzik, de valójában Jean Baudrillard francia filozófus egy elméletéről van szó: a szimulákrum olyasmi, ami valami olyat másol, ami sosem létezett. Ha ez túl ködösnek tűnik, gondolj a Mátrixra – a Wachowski-fivérek is sokat merítettek ebből a könyvből.

Szerintetek létezett láncos buzogány?

(ThePublicMedievalist)

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: