Gulisio Tímea: Vegák

A rendőrpara… Ha meglátok egy kék ruhás embert, hanyatt-homlok menekülök. Mániákus módjára cserélgetem az álarcomat, hogy véletlenül se ismerjenek fel. Az erkélyre fényvisszaverőt szereltem, mert a szögesdrót nem vált be. Ahányszor valaki csenget, lelakatolom a kisszoba ajtaját. Ebből nyílik az erkély. A postást se engedem be, mert mi van, ha álruhás rendőr. Árminnak egy hosszú kódot kell elbetűznie, mielőtt beengedem.

Mi nem fogyasztunk, csak termesztünk. A penészültetvény nagyon jövedelmező üzlet. Ideális első vállalkozásnak. Az ültetvényt lehetőleg sötét, nedves, meleg környezetben kell tartani, hogy kellő hozamot produkáljon. Naponta kétszer locsolom. Meghálálja: olyan szépen virágzik, hogy az ember szájában összefut a nyál.

A vegetáriánusok képezik vevőink egyik csoportját. Nekik azt mondjuk, kőkorszaki mohát kapnak, melynek ősein még a mamutok jártak. Odavannak érte: ezt szórják a nyers tojásukra, ezt darálják az avokádós salátaturmixukba. Mióta ezt használják, nincs szükségük fűszerekre, sem ételízesítőre. A másik csoportba a drogosak tartoznak. A neohippik. Akik, mióta legális lett a fű, valami újra vágynak. A mexikói gombát már nem keresik, unják az erdőben sétáló szellemek és szivárványszínű lovak társaságát. A penész kettő az egyben drog: fű és gomba. A tesztalanyoknak ingyen kóstolót adunk, és miután rászoknak, feltapadnak az ajtónkra egy újabb adagért. Ekkor már háromezer forintba kerül. Amikor már bezöldülnek az elvonástól, ötezerre ugrik az ár. Még mindig olcsóbb, mint a koksz. Ha valaki úgy szereti, borsőrlővel összeaprítjuk neki, hogy felszívhassa. Mindent a vevőkért. Természetesen felárért.

Két éve űzzük az ipart, mialatt megezerszereztük a tőkénket. A pénz egyik felét visszaforgatjuk az üzletbe: újabb erkélyes lakást veszünk. De mivel pénzből sosem elég, még albérlőket is telepítünk bele. És itt rontjuk el, helyrehozhatatlanul.

Kezdetben fel sem tűnt, hogy az albérlőink állandóan vakaróznak. Különben is, kit érdekel, hogy tetvesek, míg rendesen fizetnek. Aztán kezdtek belassulni. Biztos söröznek, de hétvégén ki nem. Aznap, mikor a zöld szörnyek betódultak, nem tudtam azonosítani őket az egykori kedves, bohém nagycsaláddal. Nem állíthatta meg őket semmi. Gombafonalaikkal átszivárogtak a falon. Próbáltam ura maradni a helyzetnek.

– Maradnak egy teára?

Tudtam, hogy ők már rég nem ilyesmivel élnek, de igyekszem időt nyerni. Egyre közelebb jönnek.

– Mit szeretnének? Befizetni a lakbért? A férjemet keresik?

Meg se várva a választ, tárcsázom Ármint. Bezárkózom. Tíz perc múlva megérkezik.

– Mi a gond? – kopog be.

– Ott, a konyhában, az albérlők!

– Nincs itt senki.

– Elmentek – lélegzek fel.

Az ijedtségre főzök egy kávét.

– Kérsz? – fordulok Ármin felé.

Undorodva rázza a fejét, az ablakpárkányra nyúl a növény-tápoldatért, és tölt belőle a bögrébe.

– Kérsz? – nyújtja felém.

Elfogadom. Élvezettel dőlök hátra. A fehérség frissen mosott ágyneműként fogad magába. Ki hitte volna, hogy ilyen kényelmes a fal? És hogy az albérlők ilyen jó fejek.  Chillezés közben megtanították a túlélési technikákat.

– Mikor hallod az ajtónyitódást, lapulj meg! – okítanak az új spanok.

– Mikor nem tudod elkerülni az embereket, vedd fel ezt! – nyújt Ármin egy emberjelmezt. Elég sápadt a bőre, de azért élethű. Még a pattanásaim is rajta vannak.