Hámozzunk meg egy kivit! És nézzük, mi is valójában a kivi madár…

Félreértés ne essék, amiről most szó lesz, az nem a gyümölcs, hanem a kivi madár, Új-Zéland nemzeti jelképe. Mert hogy ilyen madár nincs! És mégis van… Na, erről írok ma pár sort.

A kivi madarak Új-Zéland nemzeti madarai. Bár sokan nem is tudják, de 5 féle kivi madár létezik: a kis pöttyös kivi (Pukupuku), az okatiroi kivi, az északi szigeti barna kivi, a déli szigeti barna kivi (Tokoeka), és nagy foltos kivi (Roroa). A természetben a tojások 95%-a elpusztul (ragadozók feltörik a tojásokat) ezért fontos az emberi segítség, a keltetőben kikeltett tojások és a madarak addig történő nevelése, gondozása, míg elég nagyok ahhoz, hogy visszaengedjék őket a vadonba.

Egy körülbelül 2 hetes ifjú madár már hordozza fajának összes jellegzetességét, és csak méretben tér el a felnőtt madártól.

A vad kivik éjszakai állatok. Akkor táplálkoznak és hagyják el otthonukat élelmet keresve. A látásuk gyenge, ám ezt kiváló hallással kompenzálják. A szaglásuk pedig egyenesen mesteri, olyan kiváló, ami madaraknál párját ritkítja. Egy-egy madár elég hosszú életű (már, ha a természet és a ragadozók engedik felnőni) és akár 60-70 évet is megérnek. Ha megérik. Mert, hogy a kivi már születése után nem sokkal önálló életet él. Szinte mindene megvan, ami egy felnőtt madárnak – a tapasztalatot kivéve. Ezért a kivi csibék gyakran elmászkálnak a fészektől messzire, és bizony áldozatul eshetnek az ember által betelepített ragadozóknak (pl. menyét).

Ugyanis madarainknak nincs természetes ellensége a szigeten, pontosabban nem volt, amíg az ember (ebbe is) közbe nem avatkozott. Elsőre betelepítettek egy csomó nyulat, ami elszaporodva akkora kárt okozott, hogy a természetes ellenfelét, a menyétet is szabadon engedték. Igen ám, de a menyét nem hülye, és ha van, amit könnyebben elkaphat, mint természetes prédáját (a nyulat), akkor minek veszkölődjön? Itt is pont ez történt. A nyúl helyett, a könnyebben elfogható, röpképtelen madár, a kivi lett az áldozat. És most ott tartunk, hogy próbáljuk kiirtani a menyétet (na meg a nyulat), mert alaposan beleavatkoztak a fennálló evolúciós rendbe.

Apropó, azt mondta már, hogy a kivifélék (Apterygidae) a madarak osztályának struccalakúak (Struthioniformes) rendjébe tartozó családja. Egy nem és öt faj tartozik a családba. Kizárólag Új-Zéland szigetein élnek, és erősen veszélyeztetettek. A kivi – mellesleg – Új-Zéland nemzeti szimbóluma.

A kivifélék röpképtelen madarak, példányaik kifejlett állapotban 1–4 kg tömegűek, magasságuk pedig 35–65 cm között változik (a tojók nagyobbak, mint a hímek). Nincs szárnyuk (pontosabban van, de csökevényes) , hosszú, vékony csőrük van, és kültakarójuk a madarak tollazata helyett inkább az emlősök szőrzetére emlékeztet. Orrnyílásuk a csőr hegyén van, ami gyakran eldugul a sáros talajban való kutakodás során, ezért egy jellegzetes szuszogó hangot hallatnak madaraink.

A kivifélék éjszakai madarak: a nappalokat az üregük (kuckójuk) mélyén töltik, éjjel pedig az erdők, bozótos területek talajában kutakodva, az ott lakó lárvákkal, rovarokkal, puhatestűekkel táplálkoznak. Életmódjuk megfelel a más földrészeken élő talajlakó éjszakai emlősök életmódjának (evvel helyettesítve a déli kontinensen hiányzó sünöket).

A kivifélék példányai monogám hím-nőstény kapcsolatokban élnek, amely egy életre szól. A madarak élettartama egyébként meglepően hosszú: néhány tíz év. A kivifélék jellegzetes K-stratégisták: ez azt jelenti, hogy viszonylag hosszú ideig élnek (akár 50-70 évig is), ám cserébe kevés utódot nevelnek fel, ám populációik mégis viszonylag stabilnak mondható.

Ennek megfelelően a tojók egy alkalommal (a déli félteke szerinti tavasszal) 1 tojást raknak le a kb. 1 méter hosszú üregük végében. A tojás hatalmas méretű: tömege a tojó testtömegének 20-25%-a. Érdekes módon a tojáson legtöbbször a hím kotlik, mintegy 2 hónapon keresztül. A hímeknek erre a célra speciális költőtasakjuk alakult ki. Tojásaikat csak éjjel, a táplálkozásuk idejére hagyják magukra.

DNS vizsgálatok alapján a kivifélék legközelebbi rokonai nem a már kipusztított röpképtelen moafélék, hanem az Ausztráliában élő emufélék. Ebből az következik, hogy első példányaik a moafélék megjelenése után jelenhettek meg Új-Zélandon. Az ember (a mai maorik őseinek) megjelenéséig (kb. 13. század) Új-Zéland a madarak paradicsoma volt. De aztán megérkezett a Homo sapiens, és véget vetett az idillnek! A maorik néhány évtized alatt kipusztították a nagy testű, röpképtelen moafélék összes faját a szigetekről, valamint ennek a madárvilágnak a csúcsragadozóját, a hatalmasra megnövő Haast-féle sast. A kiviket ekkoriban feltehetően viszonylag kis testük és éjszakai életmódjuk mentette meg a kipusztulástól, valamint a maorik kezdetleges környezetvédelme, amivel a szigetek egyes területeit „védetté” nyilvánították (az ilyen területeken tilos volt mindenféle vadászat – vagyis nem minden ember hülye, van aki önmérsékeli magát. (Ez itt most segített madarainknak a túlélésben.).

Példányszámaik akkor indultak további csökkenésnek, amikor a 19. században európai telepesek költöztek a szigetekre, és számos eurázsiai állatfajt (házi- és vadállatokat, tudatosan és véletlenül) hurcoltak be magukkal, amivel alaposan felborították a szigetek ökológiai egyensúlyát. Az akkori emberek (mai szemmel nézve) felelőtlenséggel határos gondatlansága elképesztő volt: például amikor a betelepített nyulak (ragadozók híján) nagymértékben elszaporodtak, az irtásukra hermelineket, görényeket telepítettek be, ezek viszont inkább a könnyebb prédának számító, korábban ragadozót egyáltalán nem ismerő őshonos madárfajokra „kaptak rá”, sokukat teljesen kipusztítva. Ezért ma Új-Zéland erdei csendesek és sajnos meglehetősen üresek.

Bár egy kifejlett kivit (csak úgy mondom: elég harcias madarak) csak egy nagyobb testű kutya tud megölni (ami gyakran be is következik), ám a leginkább veszélyeztetettek a fiatal példányok. A hermelinek, macskák és egyéb kis ragadozók számára ők könnyű prédát jelentenek. A patkányok esetenként a madarak tojásait törik és falják fel. A helyzetet súlyosbítja, hogy minden egyes példány halála 2-3 másikét is jelenti (többek között akár az egész fészekaljét). A fentiek eredményeképpen a kivik száma jelenleg egyenletesen csökken, az egyes populációik pedig földrajzilag elszigetelődtek egymástól. Magyarul nincsenek biztonságban, a kihalás rájuk nézve is komoly veszélyt jelent!
A jelenlegi tendenciákat tekintve a kivik elindultak azon az úton, amelyet a moafélék jártak végig: vagyis a jövőjük nagyon bizonytalan, valószínűleg nem érik meg a következő évszázadot. Ezért is fontos, hogy minél többet megtudjunk róluk, mielőtt végleg eltűnnek a mai világból.

Egy ritkaság: albínó kivi. A természet kiszelektálná és nem élné túl, ám emberi segítséggel esélye van szegénykének a túlélésre.

Hát ennyi, amit a kiviről nagy vonalakban tudni érdemes. Egy olyan madárfajról beszélünk, ami évmilliókat túlélt. Fokozatosan alkalmazkodva az őt körülvevő környezetez, a legideálisabb formát és életmódot kialakítva. És még élne további millió évet, ha a Homo sapiens agresszivitása ebben meg nem gátolná. Mert, hogy mi vagyunk a Föld legagresszívebb ragadozója és kártevője, az már nem kérdés. De ez már egy másik írásom tárgya lesz… (ha ráveszem magam, hogy megírjam).
Addig is maradjon itt mementónak a kivi madár. ami sajnos napról-napra fogyatkozik, míg egyszer csak eltűnik a Föld színéről…