Komor Zoltán: Benzinhúgy

Különös tünetet észlelek magamon, amivel rögtön orvoshoz fordulok. A vizeletemnek benzin szaga van. A doki nem hisz nekem, új mintát kell produkálnom a rendelőben. Majd a homlokát ráncolva azt mondja: – Hát. Ez valóban üzemanyag. De a legjobb, ha küldünk a labornak mintát.

Telnek a napok, várom a laboreredményt, de a doki arra hivatkozva, hogy eltűnt az előző minta, újabb és újabb adag vizeletet kér tőlem. Eközben több szabadnapot is kivesz – hamar gyanússá válik nekem, hogy a húgy, amit leadok az ő kocsijának a tankjában köt ki. Persze tagadja. Az ismerőseim is egyre furcsábban kezdenek viselkedni. Szinte már nincs olyan nap, hogy ne hívna meg italozni magához az egyikük. A kérdésemre, hogy merre van a fürdőszoba, mindig ugyanaz a válasz: – Csőtörés van. Használd inkább ezt a kannát.

Nem járok hozzájuk többé, de haza sem mehetek. Valaki betört az este, és teli hordta a hűtőmet innivalóval. Az utcákon kódorgok. Nem iszom szinte egy kortyot sem. De idegen férfiak és nők lépnek oda hozzám, és kérdezik, hogy meghívhatnak-e egy pohárkára. Menekülnöm kell a városból. Arctalan emberek követnek, katéteres csövek remegnek a kezükben. Részegen ébredek, valaki sört vedeltetett velem, amikor aludtam egy sikátorban. Az orvos házához támolygok, és átkozódva lehugyozom a sarkát. A nadrágomra is jut egy kevés. Majd rágyújtok egy cigire.