Komor Zoltán: Torokondó-diktátor, avagy Ri Cshunhi a spermabankban

Kim Dzsongun sikeres hidrogénbomba tesztet hajt végre a pénztárcámban, így egy kurva fillérem sem marad már a hónapra. 

Az örömteli hírt egy koreai vén picsa olvassa be a híradóban, én meg gondolkozhatok azon, honnan szerezzek pénzt, hogy túléljem a hónapot.

Eljátszom a gondolattal, hogy visszatérek a céghez, ahol korábban két hónapon át hamutartóként dolgoztam az udvaron. Nem sok kedvem van hozzá, a tenyerem még mindig teli van égési sérülésekkel, és olykor éjszakánként sikoltozva ébredek, mert azt hiszem, közelít felém egy Marlboro. De nincs mit tenni, Észak-Korea nukleáris hatalommá vált azzal, hogy elporlasztotta a bankjegyeimet, így hát jobb ha ismét megbarátkozom az égő cigarettavégekkel.

Sajnos találtunk mást a pozícióra… – Rázza a fejét egykori főnököm, majd kikísér az udvarra, hogy bemutassa az utódomat. – Igaz, gyerekmunkás, és nem túl legális a dolog, de hé, ismeri a mottónkat, ki nem szarik az emberekre!

Az udvaron egy félmeztelen ötéves szíriai kisfiú áll, akit dohányfüstöt eregető felnőttek vesznek körbe. A kisfiú reszket, a tenyere tiszta hólyag, és megpróbál nem üvölteni, amikor egy középkorú férfi az égő cigarettáját aprócska kezében nyomja el. Kissé azért felszisszen, ahogy a forró parázs megpörköli a bőrét. Amatőr.

Vécé még lehetek? – kérdezem reménykedően, de a volt főnököm csak rázza a fejét.

Mit gondol, mire használjuk a kishúgát?

Teljesen elkeserít a tudat, hogy már arra sem találnak alkalmasnak, hogy belém szarjanak. Bosszúból bekérezkedek a mellékhelyiségbe távozóban, hogy jól összefossam a szíriai kiskölyköt, aki ellopta tőlem ezt a karrierlehetőséget is.

Odabenn egy négy éves kislány guggol, és próbál úgy tenni, mintha vécécsésze lenne. A hasát már más emberek száradó szarkolbászai borítják. Letolom a gatyámat és csontos kis térdére trónolok, a riadt tekintetű gyerek meg próbál félrenézni, ahogy az arcába tolom a seggem.

Ezt kapd ki, te törtető kis ribi! – mondom, és próbálok ráüríteni, de nem jön semmi. Különös, az előbb még nagyon is kellett. Egy darabig még erőlködöm, aztán feladom. A kislány megkönnyebbülten sóhajt fel.

Ezzel még nincs vége – ígérem neki. – Elmegyek ebédelni, jalapeno paprikát eszem és délután visszajövök!

Kifele menet egy bekapcsolt tévében épp a híradó megy, és megvilágosodom, miért is múlt el a szarási ingerem: kiderül, hogy Kim Dzsongun sikeres hidrogénbomba tesztet hajtott végre a végbelemben – a nukleáris robbanás felmorzsolta a bennem lévő széklet minden atomját. Az örömteli hírt egy koreai vén picsa olvassa be a híradóban.

Elbattyogok tehát a közeli Plazma Pontra, ahol fizetnek pár ezret a vércsapolásért. Ott mosolyogva fogad a nővér, kér, hogy üljek le, megméri a vérnyomásom, majd hozza a tűt. Azaz hozná, de kiderül, hogy a tű munkáját is egy szíriai gyerekmunkás tölti már be. Egy hatéves szipogó kisfiú érkezik, aki nagy, sötét szemekkel néz fel rám.

Nővérke, biztos, hogy ez működni fog? – kérdezem.

Biztos, biztos – mondja. – Tudja, túl sokat kellett fizetni a tűk után. A gyerekmunka jobban megéri. És ismeri a mottónkat, ki nem szarik az emberekre!

Megkér, hogy feszítsem ki a karom. Majd megpróbálja a gyerek fejét bevezetni a vénámba. Hátulról markolja meg a kisfiú fekete haját, és többször is a karomhoz veri a síró gyermek arcát. Felszisszenek, mert a dolog nekem is fáj.

Na ne butáskodjon, egy csípés az egész! – biztat a nővér.

Eltelik tíz perc. Már tiszta lila a karom, és a gyerek arca is feldagadt, de egy csepp vért, annyit nem sikerült kifacsarni még belőlem.

Ebből elég! – szisszenek fel, azzal felpattanok, és szépen kisétálok a véradó központból.

Némi hezitálás után belépek a spermabank ajtaján. Igaz, közel sem fizetnek olyan jól a geciért mint a vérért, de azt legalább magam is le tudom fejni. Odabenn egy mosolygó nővér fogad.

Mondja, nővér – kockáztatom meg. – Ugye nem cserélték le a petricsészét véletlenül gyerekmunkásra?

Ugyan, dehogy! – nyugtat meg a fiatal nő, azzal a kezembe nyom egy hagyományos műanyag csészét, majd bekísér egy szobába, ahol pornólapok borítanak egy asztalt.

Sok sikert! – kacsint rám távozóban a nő, én meg letolom a gatyámat, felütök egy pornómagazint, amiben tintahalat tol a pinájába egy nő, és nekilátok a dolognak. És telnek a percek. És eltelik egy fél óra is. Aztán egy óra. Izzadok és reszketek: nem értem, mi a baj. Többnyire pár perc is elég ahhoz, hogy elélvezzek. Pornómagazint cserélek. Ebben nők vasalóval égetik le a mellbimbójukat. De fél óra után ezt is eldobom. A nővér már izgatottan kopog az ajtón.

Uram? Jól van? Minden rendben? Egy adag is elég.

Máris, máris! – hörgök, azzal még jobban rákapcsolok. Csattogó fitymám már valósággal sebesre dörzsölte a makkomon lévő puha bőrt. De továbbra sincs semmi. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy elélveztem – az érzés meg volt, mégse tudtam kipréselni egy csepp ondót sem. Végső elkeseredésemben bekapcsolom a szobában lévő tévét, ami bizonyára pornócsatornákat fog, de mégis a koreai híradó képsorai jelennek meg a képernyőn. Kiderül, hogy Kim Dzsongun sikeres hidrogénbomba tesztet hajtott végre a heregolyóimban. Az örömteli hírt egy gyerekmunkás olvassa be a híradóban.

Ó, hogy baszná meg! – morgok, majd felszívok némi turhát a torkomról, beleköpöm a petri csészébe, kisétálok, és megpróbálom eladni a nővérnek, mint gecit. De a nő régi rutinos, beledugja az ujját, majd megnyalja, és felszisszen: – Ezzel inkább menjen a háziorvosához! – köpi felém, s a kijárat felé mutat.

Ekkor különös kuncogást hallok a hátam mögött. Valaki azt sziszegi: – Amatőr…

Megfordulok, és ott áll velem szemben egy alacsony, ferde szemű nő – Ri Cshunhi az, az észak-koreai állami tévé 74 éves hírolvasója, a kezében pedig egy gecivel teli petri csészét tart, készen rá, hogy leadja a nővérkének.

Hát maga meg mit keres itt? – motyogom.

Kirúgtak az állásomból, mert felvettek a helyemre egy gyerekmunkást – mondja Ri Cshunhi. – Úgyhogy úgy döntöttem, eladom a gecimet.

De… De hát maga nő! Nincs is olyanja! – ellenkezem, mire a szájamra tapasztja aprócska kezét, és felrehúz, hogy a nővérke ne halljon minket.

Tényleg nincs – vallja be. – Ez a turhám. – Aprócska öreg arca szinte ragyog, ahogy ezt közli.

Hát akkor sok sikert, a nővérke egyből kiszúrta nálam is ezt a trükköt – röhögök.

Akkor csak figyeljen! – Kacsint rám Ri Cshunhi, azzal a pulthoz tipeg, és átnyútja a nővérkének a turhás csészét.

Az annak rendje és módja szerint belelógatja az ujját, majd megnyalja az anyagot. Végül bólint és leszámolja a pénzt Ri Cshunhinak. Elképedve bámulok. Távozóban elkapom a koreai nyanyát.

Hát ezt meg hogy csinálta?

Érdemes előtte kávétejszínt inni, és jó mélyről, tüdőből szívni fel a cuccot, de olyan erővel, hogy közben az arcüregből is a garatba csorogjon a takony – tájékoztat Ri Cshunhi, aki vélhetően a phenjani egyetemen sajátította el a torokgeci-készítés csínját és bínját, amikor hosszú éveken át előadóművészetet tanult.

Korábban is bevált már – teszi még hozzá a sugárzó tekintetű nagymama büszkén. – Egyszer olyan jó turhaspermát adtam le, hogy nem szégyellték odaadni Phenjan Anyjának.

Hogy kinek? – kérdezem.

Kim Jongdzsának… – Néz rám megvetően.

Ő… Ő Kim Dzsongun anyja, ugye? – dadogok megilletődve.

A Nagy Édesanya, bizony! – Mosolyog rám a munkanélküli tévésbemondó nagyi. – Tudja, volt egy kis gond Kim Dzsongil vezérünk termékenyítő anyagával… Hm, hát érti. Így kénytelenek voltak egy spermabankhoz fordulni. Az pedig már isteni szerencse, vagy ki tudja, talán a sors tréfája, hogy végül az én leadott anyagom lett a kiválasztott…

Ekkor döbbenek rá, mit is mond nekem az öregasszony. Elképesztő! Kim Dzsongun nem is spermából, hanem Ri Cshunhi tejszínes turhásnyálából fogant! Ez a nő egy vérbeli atomdiktátort krákogott fel a hörgőiből! Talán egész Észak-Korea az ő takonymirigyeiből fog ujjászületni. Alighanem ezt még a phenjani egyetemen sem tanítják!

Mondanék valamit, de szóhoz sem jutok többé, mert Kim Dzsongun sikeres hidrogénbomba tesztet hajt végre a számban. Szavaim elégnek a nukleáris apokalipszisben. De nem kár értük. Ugyan mit is mondhatnék? Talán azt, hogy bárcsak én is Ri Cshunhi turhájából születtem volna. Akkor lennék valaki. Akkor le tudnék tenni valamit az asztalra. Ha mást nem is, legalább egy kibaszott hidrogénbombát. (Hiszen ismered a mottónkat.)

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!