Nagaszaki – 75 év elteltével is vitatott a második atomcsapás

Amikor fellapozunk egy tetszőleges történelemkönyvet, szinte biztosan azt találjuk benne, hogy a második világháború a Csendes-óceáni térségben Hirosima és Nagaszaki bombázásával ért véget, az atomcsapások vezettek Japán feltétel nélküli fegyverletételéhez.

Ez a narratíva végigkísérte a hidegháborút, az újabb és újabb fissziós majd fúziós bombák fejlesztésének indokolását és végső soron azt a fegyverkezési őrületet, aminek a mellékterméke lehetett többek között a Holdra szállás.

Miért van mégis az, hogy ha valaki veszi a fáradságot és nem csak a kötelező törikönyvek nagy vonalakban előadott győztes álláspontjában keres magyarázatokat, akkor minél többet olvas, tájékozódik, annál több kérdés merül fel a mainstream álláspont hitelességével kapcsolatban?

Ha a történet végéről indulunk, tegyük fel a kérdést, hogy háborús bűntettnek tekinthető-e a fegyvertelen, harci cselekményekben részt nem vevő polgári lakosság tömegeinek lemészárlása? Az 1949. augusztus 12-én, Genfben aláírt nemzetközi egyezmények, egészen pontosan a negyedik genfi konvenció értelmében egyértelműen igen. Miért nem alkalmazták azok ellen, akik ilyen cselekményeket a közelmúltban elkövettek? Mert csak. A győztes hatalmak önmagukra nézve nem érezték kötelezőnek az addig papírra nem vetett szabály alkalmazását. Miért nem került papírra? Mert számtalan olyan szabályt nem kodifikáltak az évszázadok óta egymással harcoló felek, amelyek az embertelen bánásmódra vonatkoztak, elsősorban a fegyveres összecsapásokban részt vevők, sebesültek, hadifoglyok védelmét írták elő, fel sem merült az 1900-as évek elején a korábbi egyezmények ratifikálásakor a hátország lakosságának tízezreket érintő terrorbombázásának szankcionálása, hiszen nem léteztek hozzá megfelelő, levegőből indítható fegyverek. Akkor nem is voltak ilyen bűnök? Dehogynem. Ypres városának 1916-os ágyúzása már egy ilyen példa volt a Nagy Háborúban, de a harci gázok általános használatának betiltása fontosabbnak tűnt.

Egyelőre hagyjuk is nyitva a morális aspektust és tegyük el egy polcra a le nem írt szabályok betartását, a törvények időbeni hatályát.

Vegyük inkább sorra azokat az eseményeket, amelyek az atomcsapáshoz vezettek. Először is a főszereplő, Franklin D. Roosevelt személyiségét és a háborúkban betöltött szerepét. Ha visszatekerjük az idő kerekét, nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy megtaláljuk a kapcsolatot Nagy-Britannia miniszterelnökével, Winston Churchill egykori hadügyi főilletékessel, aki a Korona jóvoltából az admiralitás első lordjaként veszelytette el korának legtehetségesebb generációját egy teljesen felesleges, a Földközi-térség feletti hegemóniáért folytatott háborúban a törökök ellen a Dardanelláknál. Churchill közeli barátságba keveredett Roosevelttel, aki akkor szintén a hadügyi vonalon volt érdekelt, a haditengerészetnél volt helyettes államtitkár. Ez a baráti viszony végigkísérte a II. vh során is a történetüket, onnantól, hogy a bizalmas levélváltásaik során mindvégig erre hivatkoztak, egészen odáig, hogy Sztálin vendégeként egy alkalommal Roosevelt kopogás nélkül nyitott rá az egy szál törölközőben álló britre, aki a saját pőre testén élcelődve előadta, hogy lám, nincs takargatnivalója. Közben azért Sztálinnal kötött egy különmegállapodást, amivel a Balkántól a Baltikumig odaadta Kelet-Európát a görög befolyás megszerzéséért cserébe. De ez a történelem egy másik lapjára tartozik.

Visszatérve Roosevelthez, tegyük fel a kérdést, hogy milyen törvényes legitimációval rendelkezett a II. vh során. Ha szigorúan vesszük, választási csalással lehetett elnök, a mai napig az egyetlen, aki négyszer tölthette be a posztot, de olyan sincs, aki kettőnél többször lett volna elnök egyhuzamban. Miért? Mert az Alapító Atyák egyértelmű akarata volt, hogy ne lehessenek választott zsarnokok, két ciklusnál többet ne uralkodhasson egyetlen személy sem. Ezt annyira alapvető értéknek tartották, hogy nem is iktatták törvénybe, az első amerikai elnök szava erősebb volt magánál a Szentírásnál is. Mindaddig, amíg Roosevelt meg nem talált egy kiskaput, nevezetesen azt, hogy ha nem indul az elnöki székért, hanem arra kijelölik, akkor nem sérti meg Washington emlékezetét. Itt azért már lehet érezni, hogy nem valami csibészségről van szó, hanem kőkemény feketeöves vagy ha úgy tetszik fehérgalléros szarháziságról, Roosevelt hatalommániájának nem állhatta útját a választók elől eltitkolt krónikus betegsége, de az íratlan szabályok betartása sem.

A Japánnal folytatott fegyveres konfliktus kezdeteként hivatalosan számon tartott Pearl Harbor incidens sem feltétlenül az, aminek látszik. Az USA akkor már hadüzenet nélküli háborúban állt Japánnal, kínai felségvizeken egy nyílt fegyveres konfliktusban elsüllyesztettek egy japán hajót, amit akkor még diplomáciai úton elsimítottak, de a Pearl Harbor ellen indított légicsapást megelőzően az első lövést ugyancsak egy amerikai hadihajó adta le, elsüllyesztettek egy japán tengeralattjárót a kiadott nyílt parancsnak megfelelően. A konteók szintjét meghaladó, titkosszolgálati iratokból származó információk alapján az is kiderült, hogy elnöki szinten létezett olyan forgatókönyv Japán hadba lépésének kiprovokálására, aminek mind a hét-nyolc lépését megvalósították, azzal együtt, hogy nincs arra írásos bizonyíték, hogy az elnök látta vagy jóváhagyta volna, viszont egyértelműen neki készült. Az események tükrében nem nehéz azt feltételezni, hogy Churchill nyomására az amerikai nép ellen dolgoztak az USA vezetésének legfelsőbb körei.

Nézzük meg egy kicsit a japán oldalt is. Japán terjeszkedése az évszázados elszigeteltség feloldásával a 19. század végén kezdődött, amikor a hadiflotta látványos fejlesztésébe fogtak. Ennek közvetlen eredménye már 1905-ben megmutatkozott, amikor a cári flottát teljesen megsemmisítették, majd az I. vh lezárásakor a világóceánok felosztása során a győztesek elismerték a törekvéseik létjogosultságát, 5:5:3 arányban határozták meg az USA, a brit gyarmatbirodalom és Japán erőviszonyát a Csendes-óceáni térség tengeri haderejében. Ez lehetővé tette a japánok szárazföldi térnyerését, Mandzsúria megszállásával értékes erőforrásokhoz jutottak, csak idő kérdése volt, hogy mikor teszik rá a kezüket a távoli európai gyarmatosítók területeire, Indokína, Burma, de még az USA fennhatósága alá tartozó Fülöp-szigetek sem érezhette magát biztonságban. Japánról sem lehetett elmondani, hogy távol állt volna tőlük a fajelmélet, a kínaiakat, koreaiakat a történelmi hagyományok alapján alsóbbrendűeknek tekintették, gyakorlatilag állati sorban tartották a megszállt területek lakosságát, a kegyetlenkedések nem ismertek határokat. Az, hogy a tisztek az egymás mellé sorba állított szerencsétlenek karddal átvágásából rendeztek vetélkedőket, teljesen általános erőfitogtatásnak számított, de a biológiai fegyverkísérletekhez az élve boncolástól sem riadtak vissza. A japán harci szellem megtörhetetlenségébe vetett hit, az istenszerű császár mindenek feletti tisztelete félelmetes fegyverré kovácsolta a szigetország védelmére pusztító propagandával felkészített lakosságot korra, nemre való tekintet nélkül.

Ez utóbbi volt az a hivatkozási alap, amivel az amerikai hadvezetés az atombomba bevetését indokolta a Roosevelt váratlan halálát követően helyébe lépő Truman korábbi alelnöknek. Truman a világpolitikában teljesen súlytalan szereplőnek számított. Egy korábbi öltönyboltos vállalkozóként még a saját pártján belül sem volt igazán kiemelkedő személyiség, Roosevelt csak a déli választók megnyerésére választotta maga mellé, az alelnöksége során hivatalos ügyekben alig találkoztak, talán ha háromszor váltottak hosszabban szót, de akkor sem érdemi kérdésekben. A háború menetéről, a titkos Manhattan-tervről kevesebb fogalma volt, mint Sztálinnak, aki felé viszont a beépített kémei teljes részletességgel jelentettek. Ezért történhetett meg az, hogy amikor Truman a szovjet diktátorral beszélgetve a Csendes-óceáni háború lezárása kapcsán felvetette egy hatalmas erejű fegyver bevetését, Sztálin a meglepetés legkisebb jelét sem mutatta és ezúttal nem csak a pókerarc miatt.

Daniel Snowman (Senior research fellow, Institute of Historical Research, University of London) 1963-ban készített egy interjút Harry Truman elnökségéről, ahol szóba került az atombombák, a megmaradó sugárzás kérdése is.

I never lost sleep over any decision I had to make… All the atomic bomb was,… was a big bomb to end the war. And it did end it too!

Az ekkor már meglehetősen öreg Truman nevetve mesélte el, hogy soha nem voltak rossz álmai az overkill miatt, ez csak egy bomba volt a háború befejezésére, ami végül a befejezéshez is vezetett. Semmi lelkiismeret-furdalást nem érzett több százezer védtelen, fegyvertelen civil lemészárlása miatt.

A történelmi feljegyzések szerint Henry L Stimson hadügyi főtanácsadó vette rá Rooseveltet, majd a halála után Trumant is az atombomba bevetésére, arra hivatkozva, hogy a háborúnak csak a japán főszigetek teljes megszállása vethetne véget és az a korábbi hasonló inváziók adatai alapján legalább egymillió amerikai katona feláldozásával járna, a japánok által megszállt Kína, Indokína lakosságának milliós áldozatairól nem is beszélve. Ezzel szemben az atomcsapások egy-kettőre megoldanák a kérdést.

Sem akkor, sem azóta nem keletkezett olyan hiteles adat, ami ezt az álláspontot alátámaszthatná, a fenti Ivodzsima vérfürdőbe torkolló elfoglalásáról készült győzelmi propagandafotóról is kiderült, hogy Joe Rosethal fotós, Jack Thurman és társai csak beállítottak.

Japán terrorbombázása sem 1945 augusztusában kezdődött, a korábbi gyújtóbombás támadások a főváros lakosságát is megtizedelték, nagyságrendileg ugyanannyi polgári áldozatot követelve, mint az atomcsapások.

1945. augusztus első napjaiban ugyanilyen bombázások teljes városokat töröltek el a föld színéről, annak a legcsekélyebb jele nélkül, hogy a japán császár és a katonai vezetés a feltétel nélküli fegyverletételt fontolgatná.

Mellékszál, de a történtek erkölcsi megítélése szempontjából érdekes lehet, hogy a japánok is rendelkeztek tömegpusztító fegyverekkel. Mandzsúriában hatásos biológiai fegyvereket kísérleteztek ki, ezeknek az amerikai szárazföldi területekre eljuttatására is megvoltak a tervek, az L400 osztályú tengeralattjárók felkészítve várták a parancsot a bevetésükre. Miért nem vetették be mégsem? A japán hadvezetés embertelennek és erkölcstelennek tartotta volna vagy tartottak a háború lezárása utáni nemzetközi szankcióktól? Sosem tudjuk meg, de tény, hogy a bevetésük nem történt meg. Ahogy az is tény, hogy az USA titkosszolgálatai megszerezték a biológiai fegyvereket, a kifejlesztésükben szerepet játszó tudóscsoportot büntetlenül átszállították az amerikai kontinensre, ahol a tudásukat további fegyverek fejlesztéséhez használták fel – annak ellenére, hogy az ilyen fegyvereket nemzetközi egyezmények tiltották.

Maradjunk tehát az első atombombánál, a Hirosimára ledobott “Little Boy” kódnevű urán alapú fissziós szerkezetnél. Milyen hatást váltott ki a japán hadvezetésben, hogyan befolyásolta a háború menetét? A rövid válasz: sehogy. Haszegava Cujosi (Tsuyoshi Hasegawa) japán-amerikai történész a Newsweek hasábjain az évdorduló kapcsán frissen megjelent írás szerint behatóbban tanulmányozta a korszakról Japánban fennmaradt történelmi iratokat és arra jutott, hogy a császár döntéseit sokkal inkább a szovjetekkel folytatott béketárgyalások határozták meg. A második bomba ledobása utáni károkról még csak nem is értesülhetett, amikor a megadásról szóló döntését meghozta, az közvetlenül azután történt, hogy a szovjetek 1945. augusztus 8. éjféltől életbe lépő hadüzenete megérkezett. Ekkor ugyanis végleg ellehetetlenült a tárgyalásos úton történő fegyverletétel.

A Nagaszaki városára ledobott “Fat Man” kódbevű plutóniumbomba történelmi szerepe korábban is erősen vitatott volt, háborús bűncselekménynek, népirtásnak, indokolatlan technológiai és emberkísérletnek tartották azok a történészek, akik szerint a bevetésével már egy új nagyhatalmi világrend alapjainak megszilárdítása volt a cél. Sztálinnak üzentek elsősorban, aki viszont nem a fegyverek ereje miatt volt mérhetetlenül dühös, hiszen azokról tudott, hanem amiért a háta mögött az elvben vele szövetséges hadsereg vezetői kijátszották és az egész világ színe előtt lejáratták.

A következményeket ismerjük, innentől a világ többször az atomháború szélére sodródott, időnként csak a vakszerencsén múlott, hogy nem következett be a visszafordíthatatlan.

Moral of the story?

A történelmet a győztesek írják. Nem kell mindent kritika nélkül elhinni és egy tömeggyilkosság elkövetőinek akkor is bűnhődniük kellene ha éppenséggel a győztesek oldalán álltak.

Ha végignézzük a történelem alakulását és hogy mennyiben sikerült megvédeni Kína. Korea, Francia-Indokína, azaz Vietnám, Laosz ártatlan és fegyvertelen lakosságát a háborús mészárlásoktól, érdemes vetni egy pillantást a következő évtizedek számaira is. Mao Ce-tung őrült kulturális forradalma, a koreai és vietnámi háborúk milyen békét hoztak Ázsiának, mennyire volt helytálló az az érv, hogy a Japánra mért atomcsapások megelőzhetik további milliók halálát a Szövetségesek feltétel nélküli győzelme után?

Képek: Jamahata Joszuke 1945, augusztus 9-10 Nagaszaki, Mainichi Shimbun 1945. augusztus 21-i betiltott száma

Korábbi atomháborús írásaink alant olvashatók:

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!