No pill gonna cure my ill

Kalapács Józsi eladta magát. Ez valamivel a Fekete Album után, de még a Bokros-csomag előtt történt, a múlt század egy közelebbről meg nem határozott pillanatában. Azóta a zene halott. (És persze én sem érzem valami jól magam.) De most nem ez a lényeg, hanem, hogy azóta nem hallgatok zenét csak úgy, hogy akkor én most zenét hallgatok. A l’art pour l’art zenehallgatást örökre befejeztem a koncertre járással egyetemben (ez alól csak a komolyzene a kivétel). Funkcionális zenehallgatóvá lettem, zenét dolgokhoz hallgatok: megvan a zene a munkához és megvan a dugáshoz is, na, meg a vezetéshez, hogy csak a három legfontosabbat említsem.

A munkához választott zenéknél pl. nem kell szeretnem az adott dallamot, elég, ha erős a sodrása, felviszi a vérnyomásom és ébren tart. A vezetéshez választottak általában kórusművek, amiknek egy-egy szólamát saját magam adom elő mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Itt is kerülöm azokat, amik érzelmileg elragadnának, mert nem előnyös, ha a vezetési stílusom az aktuális zenei hangulathoz igazodik, viszont jó, ha a szövegbe bárhová bele lehet fűzni az adott közlekedési helyzetnek megfelelő kurvaanyázást. Egyik kedvencem VIII. Henriktől a Pastime with good company.

A dugáshoz való zenékről majd máskor, de annyit le kell szögeznem, hogy Stingre nem jó dugni. Higgyetek nekem, komolyan beszélek. Általában azok a zenék, amiknek van valami értelmes (vagy akár segghülye) mondanivalója, nem jók keféléshez.

Ugyanakkor a filmzenékbe, egész pontosan filmekben szereplő egy-egy zeneszámba (amik általában már jóval a film előtti időkben is léteztek) időszakosan ugyan, de halálosan bele tudok szeretni. Ezeket egy adott periódusban gyakorlatilag monomániás-autisztikusan hallgatom: ugyanazt a számot végtelenítve, órákig. Nem érdekel maga a zenekar/előadó, sem semmilyen háttérsztori, leszarom az összes többi számukat (egy időben még rákerestem, de ritka, hogy egy másik szám is tetsszen ugyanattól a bandától), és általában nagy ívben teszek a szövegre is. Gyakorlatilag a film miatt van az egész: az ad a zenének egy újabb értelmezést, valami plusz hangulatot, ami miatt megtetszik és már nem ugyanaz, mint ha csak úgy, magában hallgatnám.

Ilyen volt a Casey’s last ride a True Detective-ből, a Heart full of soul a London Boulevardból és a Dollar Bill Blues vagy a Sleeping on the blacktop a Hell or High Waterből.

És ilyen az is, amit most ajánlok nektek. A hozzá való mozi az End of Watch (Utolsó műszak) Jake Gyllenhaallal és Michael Peñával a főszerepben. Ebben található Josh Homme és David Sardy: Nobody To Love c. szerzeménye, íme:

A filmre nem mondanám egyértelműen, hogy jó, de van benne valami, mert az ember nem felejti el könnyen, annak ellenére, hogy a sztorinak nem igazán van íve. Egy nagyon hangsúlyos végpontja persze van, de ha le kéne rajzolnom a filmet, akkor az kb. így nézne ki:

A dalból való a címnek választott sor, ill. az a magvas gondolat, hogy: Confusion is something I can’t understand.