Piszkos kis titkok a “tiszta” energiáról

Sokan úgy gondolják, hogy a szélenergia a legtisztábbak közé tartozik.

Fúj a szél, az megforgatja a lapátokat, egy generátor szépen átalakítja az így keletkezett mechanikus energiát villamos energiává és mindenki örül.

Időnként felröppennek hírek arról, hogy a madarak tömegeit mészárolják le évente vagy hogy a zajszennyezés még nagyobb távolságban is gondokat okoz, de ez mind semmi a legnagyobb disznósághoz képest.

Azt tudni kell, hogy jelentős beruházások történtek szerte a világban, csak az Egyesült Államok 9,1 GW új termelő kapacitást létesített 2019-ben. Összehasonlításképpen Paks atomerőművének reaktorblokkjai 2 GW-ot termelnek*, a tervezett új blokkok teljesítménye 2,4 GW lesz, tehát egész jelentősnek tekinthető a főleg Texas és Iowa államokban létrejött energiatermelés. Különösen azért, mert ezelőtt tíz évvel kifutott az az adókedvezmény, ami az akkori beruházásokat ösztönözte, mostanság 823 millió dollárt terveztek elkülöníteni erre a célra a klímaváltozás hatásainak enyhítésére.

*A poszt írásakor Magyarország teljes energiatermelése 4199 MW, azaz 4,2 GW volt, a rendszerterhelés 6,5 GW, a különbséget az ország importból fedezte, az USA csak önmaga két Magyarországnyi szélenergia termelő kapacitást hozott létre egyetlen év alatt.

Akkor mégis mi a gond ezzel az egésszel? Teker naphosszat a szélkelep, dől az energia, ha egyszer már megépítették, csak időnként karbantartani kell, szinte ingyen van.

A gondok a lapátoknál kezdődnek. Ezek jelentős része üvegszálas műanyagból készül, mégpedig úgy, hogy ellenálljon akár a tornádóknak, hurrikánoknak.

Azaz szinte megsemmisíthetetlen.

Viszont mégis vannak olyan okok, amikből adódóan a lapátokat időnként cserélni kell, rendre előfordul, hogy egyszerűen a mechanikai igénybevételtől anyagfáradás tünetei jelentkeznek. Nem kis méretű tárgyakról van szó, a szélenergia evolúciója azt hozta magával, hogy a lapátok által leírt kör átmérője már meghaladja a száz métert, el lehet képzelni, hogy az egyik legnagyobb utasszállító, az Airbus A380 szárnyának fesztávolsága nyolcvan méter, ahhoz képest a száz bizony nem kevés.

És ezekből a leszerelt lapátokból évente több tízezer keletkezik, se bezúzni, se újrahasznosítani nem lehet.

Ilyenkor felmerül, hogy milyen megoldási lehetőségek vannak? Túl sok nincs, ezért a legkézenfekvőbb utat szokták választani, ásnak egy jókora nagy gödröt, belebasszák a hóbelevancot és húznak rá egy réteg földet.

Rendkívül esztétikus, így néz ki egy lapáttemető:

Érdemes tehát végiggondolni, hogy valójában mennyire is tiszta az a jövő, amire a fosszilis energia után átállni készül a világ? Az elektromos autók rohamos terjedésével a villamos energiaigény csak növekedni fog és valamivel biztosítani kell a 2025-2040 évek között felfutó igények kielégítését.

Fotók: Bloomberg Green/Benjamin Rasmussen

(A szerző elkötelezett híve a megújuló energiának, abban a szerencsében volt része, hogy egyetemi szinten tanulmányozhatta a Napelemek és megújuló energiaforrások című tárgyat a Budapesti Műszaki Egyetemen.)