Szombati hegymászós eltévedős túraposzt

Mostanában mindenki posztolja a nyári kalandokat, hajókázást, városnézést és még ki tudja mit, úgyhogy én se szeretnék kimaradni a jóból, itt van hát egy poszt a mai csodás túrázásunkról. Sőt, igazából csak azért találtam ki a túrát, hogy legyen miről posztolni, és lehessen jó képeket csinálni, meg fényezni magamat vele mindenhol.

A célpont nem volt más, mint az otthonomhoz közeli Baglyas-hegy, amiről azt fontos tudni, hogy ez a Bakony legkeletibb hegye, a tetejéről látható Várpalota, Inota, Pétfürdő, Csór, Székesfehérvár, Iszkaszentgyörgy és még Csókakő vára is. Ez a bizonyos hegy csak 361 méter magas, de azért nem piskóta zabkása felkászálódni rá, mert jó hosszú utat kell végiggyalogolni a célig. Persze nem akkora kihívás, mint a Kárpátokba kimenni hegyet mászni, de azért egy jó sétálós túrának nem rossz, főleg hogy a legrövidebb úton is kb. 8 kilométert kellett menni, amíg odaértünk a hegy tetejére. Az egyik túrázós oldal szerint ez a túra “közepes” nehézségűnek számít. Egy másik túrázós oldal pedig úgy fogalmaz, hogy látszólag könnyű, de azért valójában nem annyira könnyű útvonal, ha Inota felől megyünk fel a hegyre, márpedig mi onnan mentünk, és a lábam vissza is igazolja, hogy nem annyira gecikönnyű, mint amilyennek a térképen látszik. Sőt. De ezt tudtam már magamtól is, mert korábban már kétszer is megjártam a hegyet, de most már nem egyedül indultam el, hanem egy gyerekkori barátommal. Be is tankoltunk a remekül használható Quechua™️ hátizsákokba egy kis elemózsiát, vizet öntöttünk a Quechua™️ kulacsokba, Varg Vikernes stílusában terepszínű pólót öltöttünk, aztán nekivágtunk az útnak.

Ahogy már említettem, Inota felől indultunk el, vagyis a nyugati oldala felől közelítettük meg a hegyet, ahonnan tényleg hegy is. Inota egy kis falu, hivatalosan már több mint 60 éve Várpalota városhoz tartozik, de azért el is különül a várostól. Inota már a rómaiak korában is lakott volt, maradtak fenn halomsírok is a korból. Van Árpád-kori templom is, sok érdekesség van még itt a faluban, amiről alig tudni valamit. És olyan szép házak vannak itt a falu szélén, mint például ez itt a képen, ami valaha vízimalom volt, ha megfigyelitek, akkor ott van az a gerenda is, ami régen a malomkereket tartotta. De az igazán éles szemű megfigyelők a békésen legelésző kecskét is kiszúrják a kőfal mellett. Bizony, az ott egy kecske. De a kevésbé éles szemű megfigyelők kedvéért jöjjön a kecske külön is!

Egyszóval Inota remek hely, kispatakkal, kecskével, birkákkal, lovakkal, történelmi emlékhelyekkel. Néha nagyon szeretek itt lenni. Miután elhagytuk a kecskés házat, mentünk, mentünk mendegéltünk, amíg egy napraforgómezőhöz nem értünk. Aztán mentünk még tovább, hallgattunk Burzumot az erdőben, Varg előtt tisztelegve, követtük a turistajelzéseket, és így tovább. Ahogy másztunk felfelé, egyre szebb és szebb dolgokat láttunk meg, szép lassan az egész Bakonyra ráláttunk. Persze a képek csak alig-alig adják vissza azt, hogy mit láttunk a hegyen, de azért legyen itt még egy arról, hogy nagyjából mit is láttunk mi ott.

Úgy nagyjából másfél-két óra csúszás-mászás után csak megérkeztünk a Baglyas csúcsára, megpihentünk, söröztünk, fel is olvastam egy JA-verset a csúcs tiszteletére. Áprilyt akartam vinni, mert hát neki más témája se volt, csak a hegyek, a hegyek és a hegyek, de sajnos most nem volt nálam egy olyan kötet se, amit vihettem volna. Aztán kicsit túlzásba is vittem a mókát (felmásztam valamire, amire nem kellett volna), úgyhogy megjelentek két katona (a Baglyasban még ma is szoktak gyakorlatozni), ezért időnek előtte el kellett húznunk a belünk, de visszafelé még sok-sok csodás élményben volt részünk. Mivel tematikus túra volt , a csúcson azért meghallgattuk Varg legszebb dalát, amit most be is illesztek.

Ahogy a klipben Varg, úgy mi is az erdőben botorkáltunk, jó sokat botorkáltunk, mászkáltunk az erdőben. Hazafelé el is tévedtünk, köves, kavicsos vízmosásokon csúszkáltunk lefelé, de azért megérkeztünk. Találtunk második világháborús töltényhüvelyeket, a Baglyas ugyanis stratégiai pont volt, gecisokat lövöldöztek érte a németek és a szovjetek. Aztán még egy régi szovjet hidegháborús alagútrendszert is megnéztem belülről, de a sötétségről nem nagyon lehetett képeket csinálni. Mindenesetre azért még legyen itt a posztban néhány kép a csúcsról és a lefelé való útról.

Ezen a képen egy kopjafa látható, amit a szovjetek kivonulása emlékére állítottak, ez van a hegy csúcsán, a rádiótorony mellett.

Ez már az út lefelé, egy másik sziklás gecin keresztül vezet az út. Ekkor még nem tudtuk, hogy párszáz méterrel odébb a cipőnk és a faszunk a kavicsos geci miatt lesz tele, de már mindegy volt, indultunk volna másfele.

Mire kínkeservesen leértünk, megtaláltuk ezt a régi szovjet katonai alagútrendszert, be is másztam körülnézni, de nem találtam semmit, viszont jól esett a hűsítő hideg. Régen a környékbeli gyerekek ide jártak le gázálarcokat keresgélni.

Végül pedig visszaérkeztünk Inotára, ahol ez a szép kis vízesés volt. Ennyi volt a túra, kb. 10-15 kilométert mentünk, de úgy éreztük, hogy legalább 20-at gyalogoltunk le, a vízmosásban köveken csúszkálás azért kellemes volt, éreztem a vádlimat rendesen. Azért jó volt, mennék még egyszer.