Azért olvastam el a könyvet, mert tetszett a címe. Tulajdonképpen nem is bántam meg: egyrészt közel áll hozzám az, amiből Christopher Moore táplálkozik, másfelől sajnos még mindig nem tudtam leküzdeni az indiános történetek iránti rajongásomat, ezért is szeretem mondjuk a Kis nagy embert, ami egy szép példája a nem-may-károly-típusú indiántörténeteknek. A folytatása mondjuk szar, de … Continue reading Prérifarkas blues