Prérifarkas blues
Azért olvastam el a könyvet, mert tetszett a címe.
Tulajdonképpen nem is bántam meg: egyrészt közel áll hozzám az, amiből Christopher Moore táplálkozik, másfelől sajnos még mindig nem tudtam leküzdeni az indiános történetek iránti rajongásomat, ezért is szeretem mondjuk a Kis nagy embert, ami egy szép példája a nem-may-károly-típusú indiántörténeteknek. A folytatása mondjuk szar, de maga az alapkönyv jó.
A Prérifarkas blues is valami ilyesmi, kicsit vicces, kicsit könnyed, de nagyjából ugyanebbe a modern indiános vonalba illeszkedik, közben valamennyire megidézi az Amerikai isteneket is, ami nem véletlen, Moore ugyanis nagyon hasonló háttérrel rendelkezik, mint Gaiman, a Lovecraft iránti rajongásuk legalábbis közös, ezt a két író máshogy éli ki, de mindkettejüknél azonnal szemet szúr. Tovább erősíti a párhuzamot az is, hogy maga a sztori és a műfaj is az Elveszett próféciákat juttatja eszembe, ebből kifolyólag pedig valamennyire Pratchettet is, csak Moore túlságosan angol ahhoz, hogy tovább erőltessem ezt a vonalat – mindenesetre egy kicsit olyan regényeket ír, mint egy alkoholmentes Pratchett, a poénjai ülnek, a kulturális utalásai is, csak egy regény alatt annyit süt el belőlük, mint Sir Terry egyetlen fejezetben. Nem baj, és nem is akarom letahózni az amerikaiakat ezért: Moore regényei azért ülnek, elolvastam már hármat, a már majdnem Tarantinós párbeszédek miatt már eleve nem rossz választás elővenni a könyveit, a történet meg majdnem mindig kellően szürreális ahhoz, hogy még mindig tudjon meglepetést okozni. Három könyvét olvastam zsinórban, eddig a legkevésbé Moore-osnak mondott könyv, a Prérifarkas blues vitte a prímet, talán azért, mert itt tényleg jól játszott a hitekkel, kellően kritikus volt, közben pedig még valami mélyebb réteget is találhatott, aki akart, szóval nem csak hülyéskedett, de a többi se volt rossz.
Tömören összefoglalva, spoilerek nélkül: a prérifarkas blues egy fejlődésregény, vagy valami hasonló, szerepelnek benne ősi istenek, prérifarkasok, indiánok és biztosítási ügynökök, és anélkül ad egy képet a szerencsétlen varjú indiánok kilencvenes éveiről, hogy túl hatásvadász lenne, és igen, a bajkeverő istenek a leginkább szórakoztatóak, mert Prérifarkas nagyjából ugyanazt csinálja, mint Loki, csak Loki kevesebb csúnya titkárnőt kefél meg egy biztosítási ügynök előszobájában. Van benne egy krimiszál, egy természetfeletti, meg egy talán szociológiai, közben végig laza marad, és nem érződik erőltetettnek – nem tudom most épp, hogy ki fordította, de a többi könyvét Pék Zoltán, az egyik kedvenc fordítóm, akinek többek között a Bradbury-fordítások javát is köszönhetjük.
Nem is túl hosszú, egy laza szombat délutáni olvasmánynak például pont megteszi, úgyhogy megyek is, és elkezdem a vámpír-trilógiáját a kertben, hadd örüljön a kutya. Oké, nem egy kifinomult lélek, a kifliben jobban hisz, mint az irodalomban, de legalább lesz társasága.
