Fogat ment a csőröshal
Valójában nem csőröshal, hanem gömbhal, és még nem ment fogat, de lehet, hogy majd egyszer fog. (Fogadjunk.)
A gömbhalak nem csak arra jók, hogy egyes buggyant japánoknak legyen mibe belehalniuk – ezen egyébként egész sokat gondolkoztam, hogy vajon milyen iszonyú finom lehet ez a fugu nevű hal, ha megéri érte kockáztatni a halált is, aztán némileg csalódottan – de nem túl meglepve – értesültem róla, hogy nem is olyan finom, csak az emberek hülyék. Ez azt is mutatja, hogy hiába fogta magát szerencsétlen hal, és az evolúció hosszú évei alatt hiába lett százszor mérgezőbb, mint a cián, a japánok akkor is megeszik.
Azon kívül, hogy nem túl finomak és mérgezőek, ezek a halak szert tettek még néhány érdekes tulajdonságra: külön-külön tudják mozgatni a két szemüket, egyes fajtáik pedig színváltósak, mindemellett persze pedig fel tudják fújni magukat, és akkor még hülyébben néznek ki, mint egyébként. Több mint százharminc fajtájuk ismert, a legkisebb alig pár centis, a legnagyobb akár egy méter hosszú is lehet, és annak ellenére, hogy leginkább a trópusi vizekben élnek, akad köztük olyan is, ami az édesvizet kedveli. Ami pedig kiváltképp érdekessé teszi őket: négy foguk van (oké, ezt a bivalytarhonyai asszonykórusról is elmondhatjuk, de ők kevésbé képesek növeszteni őket). A halak kagylókat törnek fel a fogakkal, ez pedig elég komoly meló, kopik is a foguk tőle – a négy fog egy csőrszerű pontban ér össze, és elég komoly harapóerőt képes kifejteni. A Tokyoi és a Sheffieldi egyetem kutatói megtalálták azt a gént, amely lehetővé teszi a hal számára, hogy folyamatossan növessze a fogait, és azt remélik, hogy idővel az embereknél is felhasználhatják, amit találtak – ugyanis ugyanez a gén lehetővé tehetné az ember számára is, hogy fogat növesszen.
Ha választani lehetne aközött, hogy színváltós legyek, felfújhassam magam vagy új fogakat növesszek, szerintem én az utóbbi mellett döntenék. Addig megpóbálom begyakorolni a többit.