Hogyan (NE) vegyünk karórát #18 – Az én harcom

Elképesztő energiákat fektettem egy bizonyos óra felkutatásába, amiről még azt sem tudtam, hogy mi, amikor belefogtam.

Viccesen alakult az élet: nagyjából egy éve vakarózom azon, hogy egy bizonyos órát felkutassak. Körülbelül egyébként egybeesik az oldalunk alapításával, hogy vadul elkezdtem guglizni a lehetőségeket és főként az antik órák között kezdtem el keresni, amire vágytam: egy 1950-es években gyártott, svájci szerkezetes órát, ami kellően megbízható és főleg szép napi használatra. Ahogy gyakorlatilag minden laikus, elkezdtem kutatni az Omegákat, mert azok az új árukhoz képest olcsón fellelhetők.

Aztán jött a saját cikksorozatunk és szépen lassan ráébredtem a valóságra. Hogy a fejemben élő vízió a kézműves órásmesterekről, akik görnyedve pakolgatják a fogaskerekeket és csiszolgatják az alkatrészeket már réges-rég a múlté, hogy az antik órák karbantartási története olyan bizonytalan, mint pillangó röpte a bivalyfingban és hogy a nevek teljesen mást jelentenek ma, mint egykor.

A figyelmes olvasó alaposan beleláthatott a Hogyan NE vegyünk… sorozaton keresztül az óragyártás bugyraiba, de nekem is újra kellett olvasni párszor, mire igazán feldolgoztam a mondanivalóját.

A “svájcióra” mítosz olyan mélyen él bennünk, hogy senki nem kérdőjelezi meg.

Ezért mindenkit sokként ér, amikor eléteszik a tényeket, hogy a hárommilliós IWC-ben is pont ugyanolyan szerkezet van, mint a háromszázezres Hamiltonban. Manufacture d’horlogerie-nak nevezi a művelt franciasvájci azokat a gyártókat, akik a mai napig házon belül oldják meg a gyártást és a vicc az, hogy az általam mértékadónak tekintett márkák egyike sem tartozik bele ebbe a körbe. Sőt, igazából már a definíció határait is feszegetik: ha egy gyártó licenszel egy szerkezetet és azt kalibrálgatja, átalakítgatja, csúnya szóval élve tuningolgatja, egyből óragyártóvá válik.

Az esetek többségében az órák lelke két nagy cég, az ETA és a Sellita műhelyéből kerülnek ki, eltekintve attól a kevés kivételtől, amikor lényegi beavatkozás, vagy erőteljesebb átformálás, neadjisten teljesen saját terv alapján készített szerkezet kerül be a tokba a mutatók alá. Bizonyos cégek, mint pl. a Rado gyakorlatilag semmit nem tesznek hozzá, mások mondjuk átdizájnolják picit az automata órák rotorját, mások meg mondjuk ismét túlzással élve átcsapágyaznak szerkezeteket. Az Omega persze szétszed és összerak és közben még varázsol is, csak hogy valahogy a Swatch Group ott tarthassa, mint a Rolexet, ami az egyik utolsó nagy túlélő tömeggyártó, ami fenntart egy saját szerkezetgyárat.

Vicces módon a gyártók hírneve köszönőviszonyban sincsen a jelenkori teljesítményükkel. Hihetetlen nagy múltú óragyártók kerültek az 1970 környékén kibontakozó kvarcórakrízissel a csőd szélére vagy még azon is túl és nagy nevek kerültek bizonytalan befektetői kezekbe, ahol gyakorlatilag minden presztizsük megszűnt. A fennmaradó cégek vagy konglomerátumokba tömörültek, vagy a megmaradt nagy szerkezetgyáraktól szerzik be az alapanyagokat.

Az általam is megírt Seiko és kategóriatársai azért vicces kivételek, mert nagyon picit kisarkítva a tényeket alig különböznek a Rolextől: saját maguk gyártják házon belül a szerkezeteiket és régebben egy voltak a szürke gyártók közül, ahogy maga a Rolex is. A sors fintora, hogy a presztizs skálájának két ellenpontján, pontosan ugyanazzal a stratégiával élték túl az óragyártás körüli viharokat és bár ha döcögősen is, de túlélnek továbbra is, belekapaszkodva az örökségbe.

Mert ugye főként az automata szerkezetes órákról beszélünk, amiknek a lényege, hogy mozgási energiával felhúznak egy rugót. Tökéletesen értelmetlen és elavult dolog. De ez benne a csodálatos. Sok gyártó, köztük a Bulova is gyárt olyan pontosságú kvarcórákat, hogy bármilyen automatagyártó elsírná magát, ha reprodukálni tudná azon az árszinten. De a mai korban egyáltalán nincs létjogosultsága ezeknek a csodamasináknak, mikor minden második eszközről le tudjuk olvasni a környezetünkben a pontos időt, de akár fel is olvassa nekünk.

Kivéve a puszta, önkényes művészeti és mérnöki értékük és az örökkévalóság mechanikus ígérete.

Ami szintén nem teljesen igaz. Mert ugye azzal kezdtem, hogy elkezdtem keresni ezt az órát, hogy aztán rájöjjek, hogy ezek a szerkezetek egyáltalán nem bírják a strapát. A régi órákban nem volt ütéscsillapítás, ami miatt gyakorlatilag szétesnek, ha mostohán bánnak velük. A kenésnek és a mozgásnak az sem mindegy, hogy mennyit mozgatjuk őket, mert képesek csúnyán kikopni, ha egyféle pózban tartjuk őket. Minden mechanikus órát illendő ötévente teljesen szétszerelni és újra összerakni, amivel az örökélet ígérete a zenélős casio alá tolja be őket, ha a gombelemet nem számítjuk.

Viszont az igazán fontos dolgok nehezen mérhetők és nehezen számszerűsíthetők. Nehéz megmondani, hogy valaki vagy valami egy önkényes skálán mennyire fontos vagy mennyire jó. A mérőszámok nem feltétlenül tükrözik az éveket, az élményeket, az örökséget. A fontosság szubjektív és nagyon személyes dolog. Pont, mint egy automata karóra.

Ebben a katyvaszban keresgéltem nagyon sok álmatlan éjszakán keresztül a megfelelő óraszerkezetet és a megfelelő gyártót, akik a megfelelő tokba tették a megfelelő szíjra az órájukat. A legfontosabb dolog a relevancia volt, ezért bár az utolsó pillanatig tartotta magát a jelöltek között egy antik óra, végül a szó legszorosabb értelmében az utolsó pillanatban döntöttem a Longines Flagship modellje mellett, amibe a svájci ETA cég által gyártott 2892-A2, a Longines által L888.2 kaliberre módosított szerkezet került.

A Longines zászlóshajó névre keresztelt órája 1957-ben fogant meg, hogy aztán a nagyközönség 1958-ban felfedezze magának és ezzel pontosan hatvan éve gyártják alapvetéseit tekintve változatlan formában. Az eredeti szerkezet még az L30-as kézi felhúzású kaliber volt, aztán az idők viharában ez szépen lassan átadta a helyét a mai modern, automata változatnak.

Ezzel a cikkel szeretnék tisztelegni hatvan év személyes története előtt. Boldog születésnapot!