Rövid óratörténelem – A kvarcválság II. rész
Elismerem, hogy geciség volt átverni benneteket az előző részben.
De egy 63000 dolláros és egy 700 dolláros óra, mint funkcionálisan és esztétikájában megegyező cucc szerintem jó felütés volt. De ez poszt egy kicsit arról is fog szólni, hogy végül van a kidöglés határán az egész műfaj és miért marad a sznobok, az őrültek és pozőr seggfejek játéka az órabuzéria. Nagyobb részben arról, hogy mi vezetett idáig.
Az órák koporsójába nem az okostelefonok verték bele az utolsó szöget, hanem épp ellenkezőleg: a telefonok adtak új lendületet annak, hogy emberek érdeklődjenek megint a csuklójukra rögzíthető időmérők iránt, mindezt az okosórákán keresztül. Az okosóráknak nem vagyok sem nagy ismerője, se nagy rajongója. Elismerem a létjogosultságukat és csak üdvözölni tudom a létezésüket, mert rajtuk keresztül az emberek elkezdik keresni a minőségi mechanikus órákat. Egyes gyártók odáig jutottak, hogy a legfontosabb funkciókat (mint például az értesítések) beépítették az automata óráik szíjába. A Frederique Constant forgalmaz például ilyen szíjat és remélem hamarosan el tudom mesélni, hogy milyen. De az okosóra-okosszíj vonal egy relatíve új dolog. És ironikus módon az okostelefonok pont azt a piacot ölik, amit a kvarcórák domináltak az utóbbi évtizedekben.
A mechanikus órák brutális kivégzése az 1960-as évek utolsó hetében történt: a Seiko bemutatta az Astront 1969. december 25-én, Tokyoban.
Olyasmi lehetett az élmény, mint amikor az Alderaant felrobbantotta a Halálcsillag. Milliók sikoltottak fel egyszerre rémületükben és akadt meg a bejgli és a flódni a svájci torkokon a vacsoraasztaloknál. Az elővigyázatlanabbak nem rémültek halálra az első pillanatban, mert az Astron egy Corolla árába került, 450 000 yenbe. Nem tudhatták akkor még, hogy a legolcsóbb és egyben legfaszább valaha készült kronográf, a Casio F-91W pár év múlva úgy fog odabaszni minden létező manufaktúrának, hogy a fal adja a másikat, nagyjából egy üveg szar whisky áráért.
8192 hertzen pulzáló kis oszcillátorának a dübörgése Bázelig hallatszott, napi öt másodpercen belüli pontosságot ígérve. 1971-ig nem kezdték el a sorozatgyártását, akkor azonban megjelent az óra. 1972-ben a Hamilton kihozta a Pulsart, ami teljesen digitális volt: olyan coolness faktor volt, mint a maga idejében az iPhone. Vörösen világító számaitól behugyozott mindenki.
Hiába no, a Hamilton már akkor is kibaszott nagy májer volt. 2100 dollárba került, ami már maróan jó volt. Gombnyomásra világítottak a ledek rajta. A ledek egyébként sokkal sokkal jobbak voltak az elején, mint az LCD, a folyadékkristályos kijelző. Éveken keresztül a félvezetők nyomatták az ipart megállíthatatlanul és elkezdett betörni a mainstreambe. 1975-ben a Business Insider szétflesselte magát azon, hogy végre odabasztak a svájciaknak és megjelentetett egy olyan cikket, hogy Digitális karórák: visszahoztuk az óragyártást az USÁ-ba.
Haha.
Mivel a LED-es órákhoz áram alá kellett helyezni a kijelzőt, ezért minden alkalommal nyomkodni kellett az órát, ezért a kezdeti hypeot követően elkezdtek előtérbe helyeződni a folyadékkristályos órák, amikkel nem kellett gecizni. A Hamilton el is adta a Pulsart, és a Texas Instrumentsen kívül az összes félvezetőgyár bedöglött a faszba.
Mert közben Hongkong, Taiwan, Dél-Korea, Szingapúr és Kína elkezdte okádni magából a digitális órákat. Lement közben az LCD ára a béka segge alá, ezért kezdetétt vette az utolsó nagy csata.
Seiko vs. Svájc
Eddigre minden japán gyártó kvarcórákat csinált és a legjobb ebben a Seiko volt. Addigra már a gésák is csak tranzisztort csináltak. A Casio G-Shockos ámokfutása csak később kezdődött, 1978-ban jöttek ki az első óráikkal, a Citizen pedig negyedakkora volt akkoriban, mint a Seiko. Akik nem szarakodtak, annyira durván belemerültek az analóg és digitális kvarc technológiába, hogy az példa nélküli: kihozták az első LCD órájukat 1973-ban, az első multifunkciós digitális órájukat 1975-ben. Mindenki sírt nekik, hogy csináljanak nekik LED-es órákat, mert az a tuti, de ők beintettek, mondván hogy a LED az szarcsi.
Bejött nekik. 1977-re a Seiko a legnagyobb bevételű óragyártó lett. 1977-ben 18 millió órát adtak el. A Timex volt a második 35 millió órával, de a gyengébb automatizációnak köszönhetően feleakkora (450 millió dolláros) bevétellel. A másik hatalmas okosságuk az volt, hogy a nyolcvanas évek szelével a küszöbön nem őrültek meg teljesen a digitális órákkal, hanem tolták tovább a mechanikus vonalat is (az amerikaiak közben leszarták az analóg órákat, a svájciak a digitálist).
1978-ra a Seiko lett a megkérdőjelezhetetlen, óriási, eszetlen nagy király a piacon.
Közben svájcban az SSIH (az Omega tulajdonosa) és az ASUAG (a Longines tulajdonosa) zokogtak. A Seiko pár év leforgása alatt kétszer annyit keresett, mint a két nagy öreg együttvéve. A svájci óraipar maradék része több száz kis márkából állt, ezernél is több beszállító céggel. A kicsik néztek bambán a nagyokra, hogy akkor most mi a fasz lesz. De hát megoldás a kanyarban sem volt és nem árulok el nagy titkot, hogy nem mellesleg azóta sincs.
Persze nekiálltak újraszervezni magukat. 1978 és 1985 között Ernst Thomke és Nicolas G. Hayek összeálltak, hogy kiheréljék és megmentsék a svájci óraipart. Thomke az ASUAG élén az Ebauches SA részleget baszta helyre, ami akkoriban 16 márkának szállított cuccokat. Átszervezte őket egy új cégbe, amit ETA SA-nak nevezett. Megvágott mindent, tizenkétezer embert baszott ki és gőzerővel hajtotta az ETA quartz átalakulását. Tulajdonképpen jórészt neki köszönhetjük, hogy van még miről beszélgetni svájci óra kapcsán.
Hayek szerepének megértéséhez meg kell említenünk Ciziten Exceed Goldját. Az 1978-ban kihozott óra 4.1mm vastag volt, ami elindította a versenyt: a Seiko kihozott egy kvarc ketyegőt 2.5mm vastagsággal. 1979-ben meg az ETA kihozta a Delíriumot, ami 1.98mm vastag volt.
Hogy ez miért érdekes? Mert Gedalio Grinberg, aki a Concord tulajdonosa volt beletolt egy vagon pénzt. A Seiko kihozott egy még vékonyabb órát, de az ETA a Delirium IV-gyel végleg odabaszott: 0.98mm vastag óra volt és a mai napig a legvékonyabb óra ever.
A Delirium nagy győzelem volt. Jelezte a világnak, hogy a japók elmehetnek a faszba, itt még mindig Svejc a király. Cartier, Raymond Weil, Gucci, Ebel és a Concord sokkal nagyobb siker volt a felsőkategóriában, mint a hétzenés japán prüntyögők.
Persze a bukást nem állították meg: az SSIH-t és az ASUAG-ot végül egy bankkonzorcium mentette meg a csődtől: 1981 és 1983 között tolták belé a pénzt és ekkor bízták meg Hayeket, hogy legyen már oly kedves és találjon ki valamit, mert gáz lesz.
Hayek meg kitalálta: összerakta a két céget. Az ETA lett “A” szerkezetgyár. Akik korábban mókolgatták a szerkezeteiket, azok a nyolcvanas évektől kezdve kénytelenek voltak dizájnnal és marketinggel foglalkozni. Az új céget SMH-nak hívták. Mostanra úgy hívják, hogy a Swatch Group.
Addigra már kész volt a tömegpusztító fegyver koncepciója, amit csak 1983-ban mutattak be. Íme:
Ugyanis kitalálták, hogy titokban elkezdenek dolgozni egy harmincöt dolláros műanyag tömegszaron, a Swatchon. Delirium Vulgare volt a munkaneve, ami annyit tett, hogy “Delirium a tömegeknek”. Thomkét elzavarták a faszba a bankok a sokadik kunyerálási kísérlet után, de Hayek nem. Szóval a Swatch elindult és mindenki kibaszottul imádta. Senki nem számított arra, hogy a patinás svájciak kihoznak valami ennyire egyszerűt és ennyire faszát.
Ez a műanyag fos mentette meg a céget. 15 év alatt 32 000 alkalmazott maradt az óraiparban az Alpokban, harmada az 1970-es számnak. 1988-ban 28 000-ig csökkent, ahol megállt. 1998-ban Mr. Swatch, azaz Hayek átnevezte a céget Swatch Groupra, az exportált órák 80%-a kvarc volt, 44% műanyag.
Manapság az órák 97%-a kvarc, 2015-ben 1.46 milliárd órát gyártottak. A forgalomban lévő órák 1.7%-a jön Svájcból, de ezek teszik ki a forgalomban lévő órák értékének 57.5%-át.
Mindeközben 2014-ben 6.8 millió okosórát adtak el, 2015-ben már 36 milliót. Órailag érdekes éveknek nézünk elébe.
